Bóta Gábor

Meglepetések boldogsághormonokkal

Amikor Novák János, a Kolibri Színház igazgatója beszélt nekem arról, hogy 0-3 éves korig is játszani fognak pöttöm gyerekeknek, imponált, hogy Novák, mint általában, már megint milyen lelkes, és újra meglovagol egy vesszo˝paripát. De azért alapveto˝en kedves marhaságnak hittem ezt az egészet. Arra gondoltam például, hogy Szergej Obrazcov, a néhai világhíru˝ bábmu˝vész és bábszínház igazgató, öt évnél fiatalabb csemetét nem is engedett be a színházába. Azt mondta, hogy a mu˝vészet komoly dolog, meg kell tanulni a befogadását, feldolgozását, és erre az egészen kicsik még nem képesek, csak zavart, félelmet okoz a lelkükben, ha olyasmit látnak, aminek a megértésére még nem alkalmasak. Magam is többször láttam, amint a szülo˝k, karjukon a csemetéjükkel, kénytelenek voltak kimenekülni gyerekelo˝adásokról, mert a kölyök csak sírt és sírt, és hiába próbálták babusgatni, szeretgetni, csitítani, vigasztalan maradt. A közönség is mind rosszallóbban nézett a nem kívánt zajforrásra, így aztán anyuka, apuka megszégyenülten távozni kényszerült, a színházról így megleheto˝sen kellemetlen élményt szerzett, gyerekével együtt. Amikor tavasszal zsu˝riztem a III. Országos Gyermekszínházi Szemlén, akkor is többször megismétlo˝dött ez a jelenet. És hiába figyelmeztették elo˝re a szülo˝ket, hogy nem csöppségeknek való a produkció, o˝k bíztak abban, hogy nem lesz baj. Aztán mégis lett, és ez kínos volt mindenkinek.

De emlékszem ellenkezo˝ példákra is, leginkább szabadtéri produkciókra, vagy cirkuszi elo˝adásokra. Ha réten, hegyoldalban, füves területen, vagy akár homokozóban tartják az elo˝adást, és a csemetéknek nem kell a széksorokban glédában ülniük, akkor ritkábban törik el a mécses. Fekhetnek háton, hason, csücsülhetnek törökülésben, közelebb mehetnek, vagy eltávolodhatnak a produkciótól. Kikapcsolhatnak és visszakapcsolhatnak, ahogy szervezetük, idegrendszerük kívánja. A cirkuszban pedig szinte minden másodpercben más történik, nincs különösebb koncentrációt igénylo˝ cselekmény, a zene, a mozgás, a fény, a színes ruhák és kellékek, a hangulati elemek könnyebben lekötik a kicsik figyelmét. Nem véletlen, hogy sok esetben a cirkusz jelenti az elso˝ találkozást az elo˝adó-mu˝vészettel. Gyakran esetleg csak a mu˝sor elso˝ része képes lekötni a gyereket, a szünetben járhat egy perec és egy lufi, és odébb kell állni, hogy félév, egy év múlva már a teljes programot végig lehessen nézni. Amit esetleg egy három esztendo˝s kölyökkel meg is lehet próbálni. Nem véletlenül nevezte a halhatatlan újságíró, Bálint György a cirkuszt emberiségfürdo˝nek. Ritka demokratikus mu˝vészet ugyanis, lényegében nem igényel elo˝képzettséget, a nézo˝terén kis kölykök, és kifinomult ízlésu˝ ido˝s esztétika professzor egyaránt megtalálható.

Valami ilyesmit kellene tudnia a jó gyerekelőadásoknak is, amelyek játékideje persze eleve alkalmazkodik a kicsik törvényszerűen rövidebb koncentráció képességéhez. A színház számára már meghódított három éven felüli korosztály részére is gyakran lefelé srófolják ezt a játékidőt, ami olykor csak egy órácska, netán annyi sincs. A kisdedek számára pedig akár húsz perc is elegendő. A felvételeken pedig látom, hogy zárt térben is megvalósítják, ami szabadtéren lehetséges. A gyerekek kifejezhetik vonzásukat, választásukat, vagy éreztethetik, hogy taszítja őket, ami a színpadon történik. Közelebb totyoghatnak a produkcióhoz, vagy kiléphetnek a vonzásköréből. És akár magukkal vonszolhatják a szüleiket is. Szép, ahogy az elmosolyodó gyerkőc láttára a felnőtt is felvidul, vagy éppen fordítva, az ölben ülő csemetére átragad hozzátartozójától a jó kedély, vagy ahogy a láb, a kar ritmusos mozgással alkalmazkodik a zene tempójához. Ebben a színházban fontosak az érintések. Bizonyos helyzetekben esetleg a játszókat is meg lehet érinteni, de a szülők, nagyszülők, dadák testközelsége segíti a gyerkőcöket, hogy otthonossá váljék a számukra ismeretlen helyszín. Egyébként azt hiszem, ez a lényeg. A csöppségek behatolnak az ismeretlenbe. Kaland számukra a színház. Elképesztő az a félelemmel vegyes kíváncsiság, ahogy belépnek a játék terébe. Ahogy előre rohannak, vagy éppen visszarettennek. Nem nagyon tudhatják miben lesz részük, de valamit nagyon várnak, egyre növekvő izgalommal. Valamit megéreznek abból, hogy a színház felfokozott élményt jelenthet. Talán mondták is nekik, hogy majd valami jóban lesz részük, és várják ezt a jót. A várakozás, az élményre való felkészülés, rendszerint ott ül az arcokon. És ez szép. Láthatóan inspirálja a szereplőket is. Azt hiszem, hogy ez a várakozás fontos. Megtanít arra, hogy a szereplők készülődnek, a nézők egy része pedig még csak most érkezik, rá kell hangolódni arra, amiben részük lesz. Ha úgy tetszik, ott a képzeletbeli, leeresztett függöny. És bármennyire is nincs ott, mégiscsak megteremtődik a határvonal a játszók és a publikum között. Azt is meg kell tanulni, hogy ez a határvonal bizonyos esetekben átléphető, máskor meg nem. Érzik is ezt a szülők, dadusok, olykor szabadjára engedik a csemetéket, máskor visszahúzzák őket. Például, ebben különbözik a színház a pedagógia célzatú gyerekfoglalkozástól. A kicsiknek meg kell tanulniuk, hogy nem mindig az az érdekes, amit ők csinálnak. Ennél akár még izgalmasabb lehet, ha valaki olyasmiben sántikál, amit ők nem tudnak. Ezt meg lehet figyelni. Drukkolni lehet neki, hogy sikerüljön, amiben mesterkedik. Azután, esetleg, ki is lehet próbálni, hogy ami már másoknak olyan jól megy, az nekünk sikerül-e. De előtte meg kell tanulni nézni, másra koncentrálni. Figyelni dallamra, mozgásra, mondatokra. Átvenni, átélni nem csak a közeli hozzátartozó, hanem mások hangulatát is. Érdekes megfigyelni, hogy általában a gyerekekből álló nézőtér egységesebb, mint a felnőtteké, leginkább ugyanakkor tombolnak, aggódnak, vagy nevetnek. Az egészen pöttömök esetében azonban ez nincs így. Egyiküknél eltörik a mécses, miközben a másik nevet. Van, aki szinte moccanatlanul a székébe lapul, míg a másnak jár a keze, lába. Ritkán beszélhetünk homogén nézőtérről, az egyéni vérmérséklet ennél a korosztálynál még jobban megnyilvánul. De, ha annyit megéreznek a kis nézők, hogy színházba járni jó, hogy tűzbe lehet jönni tőle, lehet izgulni és elkámpicsorodni, és hogy mindez fenemód változatos és fölöttébb izgalmas dolog, akkor már nagyon megéri a kísérlet.

Ami sok tekintetben nyilván már nem is csak kísérlet, bár gyakran még a játszók arcán is ott az izgalom, hogy úristen, mi lesz ebbo˝l, mibe másztak bele? És természetesen ott a kérdés, hogy mi az, ami ilyen kicsiknek átadható a mu˝vészetükbo˝l? Mit értenek meg, nincs-e szükség túlzott redukcióra, szimplifikálásra, jár-e mindez valamifajta kielégülés érzettel? Az biztos, hogy hihetetlen tömörségre van szükség. És az is nyilvánvaló, hogy újra az alapoktól kell építkezni, rá kell kérdezni minden bevált, biztosnak hitt mozzanatra, és ez akár a felno˝tteknek szóló produkciókban is segíthet a megújulásban. Egyszeru˝, és mégis sokat mondó elemeket kell használni. És temérdek ismétlést, ami segít a már látottak, hallottak feldolgozásában.

Az ismétlésekből pedig sajátos rendszer állhat össze. Kemény Henrik, a vásári bábművészet nagy öregje mesélte, hogy ha külföldi vendégszereplésein kihagyta játékából azokat a szöveges részeket, amelyekhez nem kötődött különösebb akció, és ezeket ismétlésekkel pótolta, akkor a világ minden pontján megértették a produkcióját. A gyerek számára örömforrás is az ismétlés, újra és újra szeretne látni egy mozdulatot, hallani egy mesét, megint és megint felidézni azt, ami egyszer már boldogságot okozott a számára. Amit már ismer, az biztonságot jelent. És ha biztonságban, vagyis komfortosan érzi magát, új és új dolgokat is felfedez a megismételt mozzanatokban. Kiteljesedik a látása. Nő a figyelme. Esetleg fogékonyabb lesz olyasmire is, amit először lát meg.

Azoknak pedig, akik játszanak, rá kell kérdezniük a legalapveto˝bb dolgokra is. Jól veszik például a gyerekek, amikor az egyszeru˝, színes alapformák megmozdulnak, baba, kutya, macska lesz belo˝lük. A játszók is próbálgatják, mibo˝l mi áll össze. Tulajdonképpen – persze naivabbul egyszeru˝bb formában – ugyanaz történik, mint amikor az Állami Bábszínházban létrehozták az egyik világjáró produkciót, Beckett Jelenet szöveg nélkül címu˝ mu˝vébo˝l. Ebben kis és nagyméretu˝ kockákat helyez egymásra különbözo˝ módon egy bunraku bábtechnikával mozgatott emberke. Rá kell jönnie, hogy a kockáknak nem az élüket kell egymásra rakni, és nem a kisebbre kell a nagyobbat pakolni. Ki kell próbálnia mindent, hogy aztán a végén, amikor már azt hiszi, hogy boldogul, Beckett világszemlélete szerint semmi sem sikerüljön.

A gyerekprodukcióban ellenben, naná, hogy minden összejön. Gyönyöru˝, ahogy a nézo˝k közül két kislány mámorosan táncra perdül, pedig éppen nincs táncos jelenet. Csak annyira elragadja o˝ket, amit látnak, hogy nem férnek a bo˝rükbe örömükben. Egy másik kislány pedig attól boldog, hogy egy virágot kapott a produkcióból. Ott téblábol, totyog vele a játszók közelében. Olyan gyerek is akad, aki felmászik a színpadra, és a többi társának háttal, bámészkodik. Gyakran mágnesként hatnak a szereplo˝k, az pedig végképp maga a boldogság, hogy végül be lehet özönölni a játéktérre. Képzeljük, mi lenne, ha a táncosok nem fognák vissza magukat és vad pörgésekbe, forgásokba kezdenének. Nyilván több kis nézo˝ megijedne, másokat pedig még kevésbé lehetne visszafogni a berohanástól.

Érdekes, hogy a néptánctól a kortárs táncig, a bábig, szinte minden elo˝adó-mu˝vészeti ágnak lehet pöttömök számára szóló változata. Hogy mit is kell pontosan csinálni, azt nálunk még próbálgatják. De a játszók láthatóan máris rájöttek ennek az ízére. Dédelgeto˝ szeretet, ügybuzgalom van ezekben a produkciókban. És az is érezheto˝, hogy senki nem akar leadni a mu˝vészetébo˝l azért, mert egy-két éveseknek játszik. Ezek a rövid elo˝adások is a világ felgyorsított, su˝rített megismerésére hívnak, nem más a feladata a mu˝vészetnek a nagyok esetében sem. Megjelennek kedves figurák, mulatságosak, imádni valók és kevésbé kellemesek. Lehet már egy picit félni, elkeseredni is a játék hatására, de azért inkább a kirobbanó öröm, a vidámság, a „hej, de jó, hogy élünk”-hangulat uralkodik. Jól érzik magukat játszók, pici nézo˝ik, és szüleik együtt.

A csöppségek számára újdonság a színház, a művészeknek pedig újdonság, hogy ilyen kicsiknek játszanak. És ennek az újdonságnak tényleg varázsa van. Nézők és szereplők képesek meglepni egymást. És a meglepetések közepette boldogsághormonok szabadulnak fel. Mind több és több boldogsághormon lép működésbe. Hangulata, íze, sava, borsa van ezeknek a produkcióknak, akkor is, ha némelykor kicsit félszegeknek, sete-sutáknak tűnnek fel. De hangsúlyozom, szerethetők. Szívmelegség árad belőlük. Ha úgy tetszik, az anyaméh melege. És ezt megérzik a gyerkőcök. Jó ösztönnel érzékelik, hogyha már ki kellett bújniuk a védett burokból, ha  muszáj volt elvágni a biztonságot jelentő köldökzsinórt, akkor legalább itt van ez a színházszerű micsoda, ami tulajdonképpen segíthet a világban való tájékozódásban.

Bóta Gábor