A VILÁG ÚJRAFELFEDEZÉSÉNEK ÖRÖME

communitas és áramlás, a csecsemõknek készített elõadásokban

Gyerekszínház – felnõttekkel

A „fekete” vagy „toxikus” pedagógia ezernyi cselvetését követve sikeresen leszoktathatjuk gyermekeinket arról, hogy kövessék az érzékeik diktálta belsõ parancsokat. Ha már sikerült

elvenni minden önálló kezdeményezéstõl a kedvüket, jöhetnek a különórák. Amit örömmel és hatékonyan sajátíthatnának el önnön érzékeik sugallatát követve, örömtelenül és kis hatékonysággal fogják megtanulni a kényszer hatása alatt. Gyermekeink számára biztosan jobb lenne, ha fel tudnánk hagyni a „fekete” pedagógia mérgezõ hagyományainak mindennapos alkalmazásával, de mért lenne ez számunkra is vonzó? Mit nyernénk ezzel az önmagunk fontosságáért aggódó, a velünk szemben alkalmazott nevelõi agressziót elszenvedõ – és most a zsigereinkben a továbbadásért reszketõ – szegény, mai felnõttek?

Röviden: örömet! Ha kihasználjuk azt a különleges lehetõséget, amit a kisgyerekekkel való együttlét kínál számunkra, ha teret adunk annak, hogy együtt fedezzük fel velük a világ csodáit, mi is gazdagodni fogunk. Segítségükkel visszaszerezhetjük azt a képességünket, amit a rácsodálkozás öröme nyújt a megszokottal, a rutinnal szemben. Ha csak rövid idõre is, de az alá-fölérendelést félre téve, megpróbálkozunk azzal, hogy egyenlõ félnek tekintsük a csecsemõt, ha hinni kezdünk az oda-vissza kommunikálás lehetõségében már jóval azelõtt, mielõtt birtokába jutottak a kicsik a verbalitás kínálta arzenálnak, csodálatos élményekben lesz részünk. Bárki meggyõzõdhet errõl egy-egy felkavaró gyerekelõadáson, és most is, amikor velünk együtt, igazán a legkisebbek ülnek (-állnak, jönnek-mennek, ámulnak-bámulnak, nevetnek, vagy kiáltoznak) majd a nézõtéren.

Jól ülnek...? Kezdjük el!

 

Minden gyerekeknek játszó színházi ember rémálma az a kínos jelenet, mikor a nézõtérrõl egy megrémült, bõgõ csecsemõvel – gyakran egész sorokat felállítva – méltatlankodó, szégyenkezõ szülõ távozik a nézõtérrõl.  Ilyenkor minden színpadi történést felülír a nézõtéri „akció”. Nehéz újra kezdeni, hiteles intenzitással folytatni a játékot. A közönségszervezõk, nézõtéri munkatársak már elõre védekeznek – õk szóltak nekik, de a mama nem tudta otthon hagyni a kicsit addig, míg a testvéreit színházba hozta. Különben is azt állította, már máskor is volt színházban a kicsivel, és azt az elõadást gond nélkül végig tudta nézni, sõt még élvezte is a baba.(Hm…, na persze! Értettük a célzást!)

 

 Nem, ezután már nem alkudozunk – mondjuk, és már érezzük is, most estünk át a ló túlsó oldalára –, elõadásaink, a magunk és a többi nézõ védelmében, nem engedünk be öt évesnél fiatalabbat a nézõtérre!  Olyan fogadkozás ez, amit csak bûntudattal – és még úgyis csak következetlenül – tartunk be.

 Tizennégy éve, a színházunk elõtti Jókai téren, minden õsszel szabadtéri Kolibri-fesztivállal, több napos non-stop családi-színházi programmal várjuk nézõinket. Ilyenkor feloldódnak a nemzedéki különbségek (ellentétek). Míg a nagyobb gyerekek nézik az elõadásokat, a kisebbekkel a játszótér és a nézõtér között szabadon közlekedhetnek a babakocsis mamák. Nincs botrány, általános az elégedettség. Ki-ki a saját igényeinek megfelelõen, és mégis az együttlét boldogító érzésében feloldódva, élvezheti a mûsort. Szervezõinket évad közben is gyakran faggatják a kisgyerekes mamák, van-e olyan elõadás, amire már el lehet hozni a gyermeküket? Hogy kinek fontosabb a színházlátogatás, a mamának vagy a csemetének, azt most ne firtassuk. Nekünk is jó, ha megfogalmazódik az igény, és nekünk rossz, ha nem tudjuk kielégíteni. Szeretnénk, ha színházunkban mindenki jól érezhetné magát.  Miközben megsaccoljuk a baba korát, latolgatjuk, mit javasolhatunk felelõsséggel, repertoárunk melyik elõadása a legalkalmasabb arra, hogy elsõ színházi élményként ne okozzon csalódást vagy kínos jelenetet a számára? Ha ennyi érv szól amellett, hogy a legkisebbeknek is játsszunk,

 

 miért nem készült eddig csecsemõk számára Magyarországon elõadás?

 Csak egy mûvészi – és egy gazdasági – érv a sok közül. Az egyik Obraszcov axiómája: hat év alatt káros a gyerekszínház! A másik: a legkisebbek és mamáik csak kis nézõtéren, kisebb létszámban nézhetik a játékot, ami az átlagosnál rövidebb ideig, maximum 30 percig tarthat. Nos, ezért is nehéz megteremteni az elõadások rentabilitását. Jó, jó! Ezek kifogások! Ha mi hiszünk abban, hogy számunkra is inspiráló lehet ez az új színházi közeg, akkor mûvészi eredményeinken keresztül joggal remélhetjük, fenntartóink, és a politikusok is, meggyõzhetõek lesznek, érdemes támogatni a csecsemõk számára készített elõadásokat (is)!

 Mégis, mibõl merítsünk erõt, ha eddig még a közönségigény, a folyamatos érdeklõdés se tudott meggyõzni minket arról, hogy érdemes ennek a korosztálynak is elõadást készíteni?

Ma Magyarországon, ha valaki rendszeresen gyerekeknek játszik – de ennek ellenére is nagyobb szakmai megbecsülésre vágyik –, akkor nem csecsemõknek, de a felnõttek számára készít elõadást. Lám, mi már olyan magas színvonalat képviselünk, hogy felnõtt elõadásokat is játszunk! – bizonygatják maguknak, feletteseiknek, és kisszámú közönségüknek a nagyobb elismerésre áhítozó gyerek- és bábszínházi mûvészek. Közben elfeledkeznek arról, hogy felnõttekkel nem is kis számban, a gyerekelõadások nézõterén is találkozhatnak. Õk is szervesen hozzátartoznak, különféle funkciókban (szülõ, nagyszülõ, rokon vagy a család barátja, pedagógus, gyerekkísérõ, pályatárs, színházi szakember, iskolapszichológus, stb.), elõadásaink közönségéhez, s csak rajtunk, mûvészeken múlik, hogy õket is magával ragadják-e a színpadi történések. Bevonásuk annál is könnyebb, mivel azok a felnõttek, akik  gyerekkel elõadásra jönnek, érzelmileg is motiváltak abban, hogy aggódva figyeljék, hogyan hat a gyerekekre a játék, s ha elégedettek, maguk is feloldódjanak, közösséget vállaljanak velük, s a közönség egyenlõ tagjaként részesévé váljanak az elõadásnak.  Ha nem nyomasztja õket valamiféle retrográd pedagógiai elõítélet, legalább olyan mértékben érdekeltek az elõadás sikerében, mint maguk a felnõtt elõadók. Jelenlétük lehetõvé teszi, hogy igazi rituáléról beszélhessünk gyerekelõadások esetében is, sõt, mintha korunkban a sok liminoid színházi forma mellett, a gyerekszínházban; felnõtteknek a gyerekekkel, színészeknek a nézõk közösségével együtt adódna csak igazi lehetõsége liminális rituális élmény megélésére.

A berlini egyetem professzornõje, Sabine Schouten hívta fel figyelmemet arra, hogy a csecsemõk számára készült színpadi játékok jelentõs számban megfelelnek a performativitásnak, ennek a kilencvenes években, a filozófusok körében elterjedt új fogalomnak is. Példaként azokat az elõadásokat említette, melyekben a színpadkép nem kelt illúziót, a színpad a közremûködõk beavatkozásainak eredményeképp alakul át valami mássá. Ilyenkor nincs értelme megkérdezni miért, milyen célból történnek az események. A mûvészek nem akarnak felismertetni semmit, az anyagok, a mozgások önmagukat jelentik, saját valóságukban igaziak. Önmaguk referenciái az események is, ezért a színpadi cselekmény meg nem ismételhetõ, egyedi történések sorozataként hat. Az elõadás az elõadók és nézõk közötti visszacsatolás (feedback) eredményeképp ugyanúgy még egyszer nem lejátszható.

A kicsik színházában tapasztalható performativitás lehetõvé teszi, hogy felnõttként is érzékelhessük a felfedezésre váró világ megdöbbentõ újdonságait, hiszen, ha a színpadi történések nem illusztrálnak, hanem önmagukkal azonosan önálló világot teremtenek – a felfedezés örömében is lehet osztozni (!) –, akkor egyszerre nyerhet bepillantást a színpadilag konstruált világba felnõtt és csecsemõ.

 Vállalni azt, hogy a mûvészi útkeresés jegyében, a színházi hatásmechanizmusok gyökereit kutatva, a csecsemõk és mamáik alkotják azt az új nézõréteget, mely a színházilag is érdekes új formák megszületését inspirálja? Ez a gondolat eddig, nálunk, dõreségnek tûnt. Én sem dicsekedhetem azzal, hogy a fejembõl pattant ki az ötlet, de a szerencse ezúttal mégis a kezemre játszott.

 Mikor elõször kerestek meg a norvég szervezõk azzal, hogy 0-tól 3 éves korig tervezik az Európai Uniós pályázat keretében beadott együttmûködést, azt hittem, rosszul hallok. A személyes találkozást követõen, és látva a már kész norvég elõadásokat, kezdtem megérteni, milyen fontos lehet számunkra is a csecsemõszínház kínálta együttmûködés. A Kolibri Színház kreatív csapatát – Bodnár Zoltánt, Tisza Beát, Szívós Károlyt és Török Ágnest, valamint Bozsik Yvette-et, Rácz Attilát és mûvész társaikat is – sikerült bevonni a közös munkába, s mint az ilyenkor lenni szokott, ma már itthon is egyre többen kíváncsiak arra, mi lesz munkánk eredménye. Mikor a Budapesti Találkozót megelõzõ turnéhoz kerestünk partnereket, országszerte örömmel és érdeklõdéssel fogadtak a vidéki színházak és bábszínházak igazgatói. Örömmel vették, hogy városuk közönsége elõtt is bemutatjuk a már elkészült elõadásokat. Lehet, hogy a „levegõben van” a csecsemõszínház? Az érdeklõdés, a több hónapos közös munka, a bölcsõdei és színházi próbák nézõi reagálásainak revelatív  tapasztalatai minket is arra sarkallnak, hogy újragondoljunk egy-két – a színházat, a gyerek- és csecsemõszínházat általánosan jellemzõ – alapkérdést! Szakembereket is segítségül hívtunk, de magunknak is feltettük a kérdést: mi történik az elõadások alatt a nézõtéren? Milyen hatások befolyásolják munkánk befogadását?

 

Konrad Lorenz és a ritualizáció

 Midõn (…) Sir Julian Huxley (…) felismerte a jelentõségét annak az érdekes folyamatnak, amelyet ma ritualizációként ismerünk, õ ezt a szót (…) használta olyan jelenségekre is, amelyek az emberi és az állati törzsfejlõdésben mennek végbe, és olyanokra is, amelyek csakis az emberi kultúra fejlõdésében. A kettõ között meglevõ lényeges és közvetlen összehasonlíthatóság abban rejlik, hogy viselkedésformák vagy testi jegyek, melyek eredetileg egy faj fennmaradásának biztosítására fejlõdtek ki, olyan szimbólumokká válnak, melyek jelként szolgálják a faj egyedeit egymás megértésében”/(Vorvort) Otto Koenig: Kultur und Verhaltensforschung, 1970, 7-8./.

 

Miki egér ellenkezõ irányú ontogenetikai fejlõdése a Disney filmekben

1. A testi ismertetõjegyek emberre jellemzõ változásai, a felnõtté válás során

Az ember növekedése folyamán bekövetkezõ jellegzetes alakváltozások jelentõs biológiai irodalom ihletõi lettek – írja Stephen Jay Gould, a Harvard Egyetem tanára, tudományos szakíró, „Biológiai tiszteletadás Miki egérnek” címû cikkében. Minthogy elõször az embrió feji része fejlõdik ki, és gyorsabban is növekszik, mint a lábi rész (szaknyelven ezt antero-posterior gradiensnek nevezik), az újszülött viszonylag nagy feje közepes nagyságú testhez és piciny lábakhoz kapcsolódik. Ez a gradiens azután a növekedés folyamán megfordul, amikor a lábak növekedésben megelõzik a fejrészt. A fej továbbra is nõ, de sokkal lassabban, mint a test többi része, így a fej viszonylagos nagysága csökken. Az ember növekedése folyamán egy sor változás következik be magán a fejen is. Embrióink koponyája még alig különbözik a csimpánzétól. És az alakváltozás a növekedés folyamán ugyanazt az utat járja: a koponya boltozatossága viszonylagosan csökken, minthogy az agy a születés után sokkal lassabban nõ, mint a test; az állkapocs is viszonylag folyamatosan nõ. De míg a csimpánzoknál ezek a változások igen kifejezettek, a csecsemõ formájától jelentõsen különbözõ felnõttet eredményeznek, mi ugyanezen az úton sokkal lassabban haladunk, és még csak megközelítõen sem jutunk olyan messzire, de ahhoz eleget változunk, hogy jelentõs különbség legyen a csecsemõ és a felnõtt között, bár a mi változásunk sokkal kisebb, mint amilyet a csimpánzoknál és a többi fõemlõsnél tapasztalunk

Hároméves kor után az agy már csak nagyon lassan nõ, és a fiatal gyermek gömbölyû koponyája a felnõttkor megnyúltabb, alacsonyabb homlokú formájának adja át a helyét. A szemek szinte semmit sem nõnek, és viszonylagos nagyságuk meredeken csökken. Az állkapocs viszont egyre nagyobb és nagyobb lesz. A gyerekeknek – a felnõttekhez képest – nagyobb a fejük és a szemük, kisebb és tömzsibb az alsó végtagjuk és a lábfejük. Mindent összevéve, a felnõtt koponyája majomszerûbb.

Konrad Lorenz egyik leghíresebb cikkében azt bizonyítja, hogy az emberek a kisgyermek és a felnõttek formái közötti jellegzetes különbségeket fontos magatartásbeli figyelmeztetésként használják. Úgy véli, hogy a fiatalkor jellegzetes vonásai felnõtt emberekben a gyengédség és a gondozás „öröklött kiváltó mechanizmusait” hozzák mûködésbe. Ha egy bébi formájú élõ teremtményt látunk, a lefegyverzõ gyengédség önkéntelen hulláma önt el minket. E válasz adaptív értéke aligha lehet kétséges, hiszen csecsemõinket táplálnunk kell. Az a következtetésünk, miszerint a kisgyermekek megjelenési formái által bennünk, felnõttekben kiváltott gyengédséggel teli választ az emberi nemre általánosan jellemzõnek tekinthetjük független attól, hogy ezt a hajlamunkat közvetlenül fõemlõs õseinktõl örököltük-e – ahogyan Konrad Lorenz véli –, vagy pedig egyszerûen a kisdedekkel kapcsolatos közvetlen tapasztalatokból eredeztethetõ, és megfelel annak az evolúciós képességünknek, hogy érzelmi szálakat kapcsoljunk bizonyos megtanult jelekhez. Állításunkat alátámasztja Lorenz cikkének fõ tétele is, mely szerint nem az egészre vagy az alakra (Gestalt) reagálunk, de az okokat egy sor jellegzetes vonás váltja ki belõlünk. Ez az érv alátámasztja az evolúciós azonosságot más gerincesek és az ember magatartásmódja között. (Lorenz 1950-ben megjelent cikkébõl – Ganzheit und Teil in der tierischen und menschlichen Gemeinschaft – megtudhatjuk, hogy sok madár gyakran inkább az absztrakt formákra, mint az alakra reagál.)

Az, ahogyan Disney az ötven év alatt fokról fokra, filmrõl filmre megváltoztatta Miki egér alakjának arányait, megjelenését, és ezzel együtt jellemvonásait is, ebben az összefüggésben értelmezhetõ.

A nemzeti szimbólumokat – a Miki egér figurája Amerikát képviseli világszerte – nem szokták szeszélybõl megváltoztatni. A piackutatók (különösen a babaiparban) jelentõs idõt és erõfeszítést fordítottak arra, hogy megtudják, milyen figura tûnik az emberek számára kedvesnek és barátságosnak.

 Biológusok is sok idõt fordítottak hasonló kérdések tanulmányozására, egész sor állatfaj körében. Megfigyelték, sok állatnak – olyan okokból, melyeknek semmi közük sincs az emberi érzelmek felkeltéséhez – olyan vonásai vannak, amelyek közösek az emberi csecsemõkével, és nem találhatók meg a felnõtt emberben, nevezetesen, a nagy szemek, a domború homlok, hátranyúló áll. Ezekhez az állatokhoz vonzódunk, ölebként, házi kedvencként dédelgetjük, megcsodáljuk, ha szabadban látjuk õket. Ezzel szemben kis szemû, hosszú pofájú rokonaikat elutasítjuk, noha ezek talán szeretetteljesebb társaink lennének, csodálatunkra is több okkal tarthatnának igényt. Röviden: a magunk csecsemõire kialakított válaszunk becsap bennünket, mikor átvisszük reakcióinkat a vonásoknak ugyanarra a sorára is, melyek más állatokban öltenek testet.

Az emberek gyengédséget éreznek azon állatok iránt, amelyeknek fiatalos vonásai vannak: nagy szemek, boltozatos koponya, visszahúzódó áll (bal oldali oszlop). A kis szemû, hosszú pofájú állatok (jobb oldali oszlop) ellentétes választ váltanak ki. (Konrad Lorenz: Studies in Animal and HumanBehavior,Methuen & Co. Ltd. 1971)

Ezek a megfigyelések választ adhatnak arra a metamorfózisra is, melyet Miki egér alakja bejárt az évek során, a felnõtt arányait egyre inkább a csecsemõ arányaira cserélve. A népszerûségre való törekvés megfordította az ontogenetikai utat; felnõttbõl csecsemõvé fejlesztette a figurát.

Miki evolúciója 50 év alatt (balról jobbra). Ahogy Miki az évek folyamán egyre tisztességesebben kezd viselkedni, a megjelenése is fiatalosabb lesz. A fejlõdés három szakaszában végzett mérések viszonylagosan nagyobb fejet, nagyobb szemeket és terjedelmesebb koponyát mutattak ki – mindezek a fiatalság vonásai. (©Walt Disney Productions)

 

Disney szimpátiáért küzdõ teremtményei követték az átalakulásban Miki egeret. Donald kacsa is fiatalosabb formát öltött, míg a rajzfilmek gonoszkodó figuráinak arányai egyre inkább felnõtt vonásokat vettek fel.

 

2. A „vízfejû” szemlélet kialakulása

 Miki egér lassú átalakulásának tanulsága világszerte tudatos – és még inkább ösztönös – követõkre talált. Vízfejûnek tûnõ figurák lepték el a gyerekeknek szóló illusztrált mesekönyveket éppúgy, mint a rajzfilmeket, melyek alkotói más módon sem riadtak vissza Disney kritikátlan utánzásától, elirigyelve annak világméretû sikerét. Olyasfajta divat volt ez, mint a 60-anas évek áramvonalas giccshulláma, amikor WC-papír tartótól a dugóhúzóig mindent egyformán cseppformára alakítottak a nagyobb anyagi siker reményében a tervezõk. Õk azok, akik a konzum-eredmények fokozása érdekében akár a csecsemõarányokkal is élnek, vagy visszaélnek, ha ennek látják szükségét.

 Legutóbb egy felnõtt-alakú nõi öltöztetõ babákat gyártó világcég nyúlt a vízfej-trükkhöz, észlelve a babái iránt megcsappanó érdeklõdést, s kezdte nagyobb fejû modellekkel gyártani klasszikus babáit. A siker nem is maradt el, hiszen a babákon a felnõtt nõi szerepeket gyakorló kislányok, miközben nagy nõvé öltöztették a figurákat, lehetõséget kaptak arra is, hogy egyidejûleg anyai gondoskodással dédelgethessék, szeretgethessék nagyfejû babáikat.  Nem véletlenül ezek a babák a kiskamaszok körében a legkedveltebbek, hiszen õk azok, akik saját magukat is egyszer nagylányként, máskor babusgatásra vágyó kislányként látják.

A csecsemõ-projekció tudatalattinkon keresztül más és más területre alkalmazva fejti ki „jótékony” hatását. A csecsemõk viselkedésérõl, a velük való kommunikáció lehetõségének megítélésérõl vallott korszerû nézetek elterjedésének, elfogadásának ma már útjában áll a reflexeinkkel visszaélõ, „vízfejû”, leereszkedõ szemlélet. Az a trükk, ahogy könnyedén levesznek lábunkról a piackutatók és formatervezõk, túl egyszerûnek látszik, degradáló mindazok számára, akik szeretnék komolyan újragondolni a csecsemõkkel kapcsolatos fogalmakat. Egyébként is, a csecsemõk láttán bennünk, felnõttekben „gombnyomásra” elömlõ szeretethullám, saját érzéseink erõssége is megakadályozhat minket abban, hogy igazán érzékeljük a csecsemõk egyéniségét, egyedi tulajdonságait, hogy észleljük, milyen fontos már az elsõ pillanatoktól fogva az egymás közti kommunikáció, úgy és ahogy az a kicsik számára leginkább elfogadható!  Az édesanyák persze mindig is birtokában voltak ennek a tudásnak, de ebben az idõszakban, csecsemõikkel együtt, a társadalom nagyobb csoportjaitól elszigetelõdnek õk is; felismeréseikkel gyakorta magukra maradnak. A színház is hozzájárul ehhez az elszigetelõdéshez, mikor kitiltja elõadásairól a kisgyerekes mamákat! Ahhoz, hogy ez a nézet megváltozhasson, a gyerekszínházzal kapcsolatos elvárásainkat mielõbb és radikálisan át kell értékelni!

 

Victor Turner komparatív szimbológiaiai munkásságának gyerekszínházi aspektusai

A kifejezésben a „szimbológia” a szimbólumok tanulmányozását, értelmezését jelenti, a „komparatív” csupán arra utal, hogy ez a tudomány is az összehasonlítás módszerével dolgozik.

Victor Turner az 1969-ben megjelent „A rituális folyamat” címû mûvében, a zambiai ndembuk szokásait elemezve, olyan megfigyelésekre tett szert, melyek nagyban hozzásegíthetnek mindenkit a színházi rituálék mélyebb megértéséhez. A természeti kör ciklikus változásaihoz, illetve az egyes személyek státusának változásához kapcsolódó szokások elemzésekor, figyelte meg azt a törzsi társadalmakban érvényes liminális (küszöb) helyzetet, melyben jól elkülöníthetõen leírható az átmenet rítusának három fázisa: az elkülönülés, az átmenet és a betagozódás. Az ipari és posztindusztriális társadalmak színházi szokásaiban, liminoid (küszöbszerû) rituáléiban, a felnõtt elõadásoknál épp úgy, mint a gyerekszínházakban, jól megragadható ez a három fázis. Gyümölcsözõ következtetéseket lehet levonni az említett fázisok gyerekszínházi párhuzamait kutatva is; az én kíváncsiságomat Victor Turner kulturális antropológus fogalmai közül mégis, leginkább a liminális fázisban jellemzõ státusmegfordítás rítusainak leírása keltette fel. Ezt olvasva éreztem elõször, hogy a kultúrantropológia fogalmai új nézõpontot, új megközelítési lehetõséget jelenthetnek mindnyájunk számára a gyerekszínházi elõadásokon tapasztalt jelenségek jobb megértéséhez, magyarázatához.

A ghanai északi ashanti népcsoport apo ünnepség-sorozatának idején, melyre az április 18-án kezdõdõ tekiman újévet közvetlenül megelõzõ nyolc nap alatt kerül sor (elõször 1705-ben Bosman holland tõrténetíró írja le a szertartást), mindenki szabadon, büntetlenül beszélhet felettesei hibáiról, gonoszságairól és csalásairól. A Max Gluckman által 1954-ben elemzett zulu nomkubulwana szertartásban, melyet akkor tartanak, amikor a gabona növekedésnek indul, a nõk kapták az  uralkodó szerepet, a férfiak pedig, alávetettként viselkedtek Az indiai holí ünnepség idején, melyrõl 1966-ban McKim Marriott professzor közölt elemzést, egy Krisna rítushoz kapcsolódó szertartás során a falu legtehetõsebb bráhman és dzsát fõldmûves férfiai lábszárát verték el az õket az utcán feltaláló nõk.  Gyakran éppen azoknak a földmûvesek alacsony kasztjába tartozó munkásainak, kézmûveseinek vagy házi szolgáinak feleségei voltak a legádázabb ütlegelõk, akik egyben az áldozatok szeretõi és háziasszonyai voltak.

Mi a közös ezekben a szertartásokban?  A státusmegfordítás az ünnepek során minden esetben felszabadítja státusából az embert, s egyben a társadalmi különbségek átmeneti kiegyenlítõdésével is jár. A fönn lévõnek meg kell hajolnia a megaláztatás elõtt; az alázatost pedig fölemeli az egyenes beszéd, a felgyülemlett agresszió levezetésének a szertartás keretei között szabadon megnyilvánuló elõjoga. Ha a szertartás az évciklushoz kapcsolódik, a közremûködõk számára lehetõvé teszi, hogy megszabaduljanak az elõzõ évben, a strukturális kapcsolatokban felhalmozódott összes rossz érzéstõl. Ilyenkor biztosítják, hogy azok a rosszcselekedetek – melyek során általában a magas rangú személyek károsítják meg az alacsony rangúakat –, napfényre kerüljenek. E tettek elkövetõi pedig megtartóztatják magukat attól, hogy bosszút álljanak azokon, akik szemükre hányták rossz cselekedeteiket. Marriott professzor írja a holi szertartásról: „Itt valóban a falubeliek szeretetre alapozott, különféle, de sokszor ellanyhuló egymás közti viszonyai… mind hirtelen kitörtek szokásos szûk medrükbõl az intenzitás egyidejû megnövekedésének köszönhetõen. Mindenféle típusú, határtalan, egyoldalú szeretet árasztotta el az elkülönült kasztok és családok szokásos széttagozódását és közömbösségét. A felszabadult libidó öntötte el a kor, a nem, a kaszt, a vagyon és a hatalom valamennyi kialakult hierarchikus rendjét… Krisna jótékony felügyelete alatt minden személy eljátssza, és egy pillanatra megtapasztalja ellenlábasa szerepét; a szolgálatkész feleség a hatalmaskodó férjet, és fordítva, az erõszaktévõ a megerõszakoltat, a szolga az urat, az ellenség a barátot, a kordában tartott fiatalság a közösség vezetõinek szerepét. A megfigyelést végzõ antropológust ezen az ünnepen az ostoba paraszt szerepére kárhoztatták. Mindegyik szereplõ játékosan átveszi a szokásos énjével viszonyban lévõ többiek szerepét, és ezáltal mindenki megtanulhatja új módon eljátszani saját szerepét, jobban megértve azt, talán nagyobb jóindulattal, talán kölcsönös szeretettel.” 

Az átmeneti kiegyenlítõdés boldogító megtapasztalásának érzése a Turner által communitasnak nevezett állapot sajátja. A liminalitásban megtapasztalt antistruktúra a folyamat végeztével, a betagozódás fázisában, az eredeti struktúra megerõsödését eredményezi. A státusmegfordítás rítusai a földmûves, törzsi társadalmakban, a közösségben felgyûlt feszültségek levezetésével biztosítják a struktúra változatlanságát.

 

Hogyan is éljük meg mi, a modernkor felnõttjei, a státusmegfordítás rituáléját egy gyerekelõadáson?

A felügyeletünkre bízott gyerek, mihelyst átlépjük a színház küszöbét, alávetettbõl nézõvé változik, olyan személlyé, akinek a felnõtt színészek, színpadi munkások, nézõtériek és szervezõk, szülõk és tanárok – akik máskülönben, már felnõttségük jogán is „felettesei” egy gyereknek–, most egyformán mind az õ kegyét keresik. Amikor elsötétül a nézõtér, a gyerek a felnõttekkel egyenlõ státusba kerül, mert színházi tabuk védik – ilyenkor már a kísérõ felnõtt sem szólhat rá következmények nélkül –, ha elfogad egy-két játékszabályt; nem kiabál, amikor nem szabad, vagy éppen kiabál, ha úgy kívánja az elõadás. A felnõtt nézõ sem dönthet arról, hogy most melyik nézõi attitûd érvényes: a kukucskáló színház önkorlátozása, vagy éppen az interaktivitás színházi szabálya lesz-e érvényben. A színházi szabályok rájuk épp úgy vonatkoznak, mint a gyerekekre. Ez különösen az interakcióknál lehet kényelmetlen egy felnõtt számára, de ez a kényelmetlenség ma már egy felnõtt elõadáson is utolérheti a nézõt. A felnõttnek az elõadás idõtartamára le kell mondania a mindenható, a tévedhetetlen szerepérõl. Az elõadás hatáselemei számára is kihívást jelentenek, váratlan meglepetések érhetik õt is a játék során.  Véleményének is csak úgy adhat hangot, mint egy másik nézõ. Rá is vonatkoznak a színházi tabuk. Ez azért nem rossz, sõt, kellemes és felszabadító élmény lehet egy normális felnõtt számára. Hatalmi státusáról lemondva a szülõ is megtapasztalhatja a kiegyenlítõdés, a communitas lebegõ, boldogító állapotát; a nézõtéren végighullámzó áramlás örömét. A „lefokozott” felnõtt és a „fölemelt” gyerek ebben a „mellérendelt” helyzetben egymásról is rengeteg új felismeréssel gazdagodik. Olyan új, a játéktól elvarázsolt személyiségét ismerhetik meg a másiknak, melyet addig nem, vagy nem igazán ismerhettek, s az elõadás után elmélyül, gazdagodik az addig megszokott szülõ-gyerek, tanár-diák viszony.

A csecsemõk számára készített elõadásokon felnõttként, a csecsemõk reagálásain keresztül egy olyan rituális folyamat részeseivé válhatunk, melyet korábban csak a törzsi társadalmak résztvevõi élhettek át. Korunkban, az ipari forradalmat követõ évszázadokban, a játék, az ünnepek egyértelmûen a szabadidõ eltöltésének keretei közé szorultak, szemben a munkával, melynek hasznossága egyben az elõbbiek haszontalan léhaságát is feltételezi. A földmûves társadalmakban átlag 150 ünnepnapot ünnepeltek. Ezek az ünnepek mind a közösség érdekeit szolgálták, a közösség értékeit tükrözték. A játékok és a szertartások is magasabb rendû célokat követtek. A csecsemõk játéka szintén része annak a munkának, melyen keresztül megismerhetõvé válik számukra is a világ. Ez a játék igazán komoly dolog! A színházban, ünnepi körülmények között, mi is részesei lehetünk ennek a rituálénak, együtt tehetünk olyan felfedezéseket, melyek mûvészként – és a nézõtéren ülve is – boldog lebegés áramkörébe vonnak minket.

 

Morzsák és tapasztalatok; a közös munka elsõ gyümölcsei.

A legkisebbek mit sem tudnak a színházi konvenciókról. Persze, ez a nélkül is mûködhet, hogy tudatosítanánk, hiszen a mamák, ölben tartva csemetéjüket, a színpad felé fordulva várakozással telve figyelnek, s ez a viselkedés a kicsiket is befolyásolja. Abban is dönthetünk, hogy csak a legutolsó pillanatban engedjük be a kicsiket a nézõtérre, hogy az unalom és a várakozás ne verje szét idejekorán a figyelmüket. Bármennyire is konvencionális a tér (legyen akár a legkevésbé alkalmas guckkasten-színházról szó), a színpad és a nézõtér közötti szabad átjárhatóságot biztosítani kell. Az eltotyogó kicsik biztonságos visszatalálását se akadályozhatja semmi. (Például a túl erõs fény, vagy a sötét nézõtér.) Ha vonzó, amit látnak, közelebb mennek, utánozzák az ott történteket, ha megijednek, a mamájukhoz szaladnak. A színpadi események a kicsik számára valóságos eseményként hatnak. A történések, mint valami ismert dolog illusztrációi, érdektelenek. Jelentõségre, mint olyasvalamire, ami önmagában is érdekes, az elõadás során kell szert tenniük a látottaknak. A színpadi események egymásutániságának dinamikája adja az elõadás anyagát, ívét és csúcspontjait.

 A csecsemõszínház rokon törekvéseket mutat a repetitív kompozíciókkal is, hiszen a megismételt elemek ebben a korban szinte nélkülözhetetlenek. Az ismétlések barátságosabbá, ismerõssé, ezáltal megragadhatóvá és átélhetõvé teszik az elõadást, s rajta keresztül az életet.

 Fontos tudni, hogy csecsemõkorban a gyerekek még nem elszakíthatóak az édesanyjuktól, nevelõjüktõl. Felnõtt és csecsemõ a színházban is elválaszthatatlan. Együttlétük lehetõséget ad arra, hogy mint a színházi rituálé különleges formáját is szemlélhessük ezt az elõadástípust. A színpadi történéseknek a felnõttekre is hatniuk kell. Nem mellékesen, soha annyi boldog mama nem ült még színházban a nézõtéren, mint ezeken az elõadásokon. Mindegyikre átragad az a felismerés, hogy a kicsikre igenis jótékony hatást gyakorol a színház. Miközben a mamák azt sorolják, hogyan hatott gyermekükre a játék, mit vettek észre, mikor, hogyan reagáltak a kicsik, felismeréseik saját élménnyé lényegülnek. Együttérzésük saját érzéssé válik, a gyerekek öröme a mamát is felszabadítja. Abban a korszakban ad lehetõséget számukra boldog együttlétre a színház, mikor elszigeteltségük, bokrosodó feladataik okán a „gyesbetegség” nevû szindróma szokta jellemezni õket.

A gyerekek egymásra is figyelnek. Az izgatottság, az ijedtség hangjai, vagy a nevetés végigmorajlik rajtuk is, mint az „igazi” közönségen. Norvég elõadók mesélték: sokfelé jártak már a világban és általában siker arattak, mert mindenütt értették elõadásukat. (Vigyázat! A megértés itt nem a verbalitáshoz kötõdik, ebben az esetben sokkal inkább a színpadi események beleéléses megélését hívhatjuk így. Most igazán a színházi hatásmechanizmusok gyökereinél járunk!) A színészek legjobb hatásfokkal akkor játszhattak, ha közel egyidõs gyerekek ültek a nézõtéren. Ebben a korban egy-két hónap is számít, hát még az éves különbségek. Egy másképp, máshol reagáló gyerek szétveri a többiek figyelmét, elvonja õket az elõadástól. (Felnõtt színházlátogatók számára is ismerõs lehet ez az érzés. Ha egy elõadáson a látottakra harsány feltûnéssel reagáló bennfentes, vagy rokon nézõ mellé ülünk, jó esélyünk van arra, hogy kimaradjunk a játék élvezetébõl.) Általában kérni szoktuk ezért, hogy négy évesnél idõsebb gyereket ne hozzanak a többiek közé, mert az idõsebbek, gyorsabb reagálásaikkal, nem teszik lehetõvé a kicsik számára a dolgok nyugodt megfigyelését, befogadását. (Persze, arra most is törekednünk kell, hogy ne írjunk elõ betarthatatlan, a családok szétszakítását feltételezõ ostoba szabályokat!)

A „Glitterbird – mûvészet a legkisebbekért” program biztosította, három évig tartó együttmûködés és próbafolyamat, minden magyar résztvevõ számára üdítõ lehetõség. Az elmúlt évben háromszor tartottunk nyilvános próbát bölcsõdei metodikai szakembereket, pszichológust, agykutatót és zeneterapeutát is megkérdezve a hatásokról. A Budapesti Találkozó megteremti annak a lehetõségét is, hogy a hátra lévõ idõben a partner országok mûvészeinek tapasztalatait is beépíthessük a mi munkánkba. Reméljük, hogy ez a mostani találkozó az õ munkájukat is segíti, és Párizsban, a záró rendezvényen már közös tanúságokról fogunk számot adni egymásnak – és a francia közönségnek. Talán az sem szerénytelen óhaj, hogy ezzel az együttmûködéssel Magyarországon is kivívjuk a csecsemõk és mamáik számára a színházlátogatás jogát és lehetõségét, s példánk itthon is újabb tehetséges mûvészeket inspirál a további gyerekszínházi, csecsemõszínházi kísérletezésre, felfedezõ munkára!