Írta: Szombathelyiné dr. Nyitrai Ágnes

MÛVÉSZI ÉLMÉNYEK AZ ÉLET ELSÕ ÉVEIBEN

(Szakmai háttéranyag a Glitterbird program keretében létrehozott színpadi produkciókhoz)

Anyaként is, és a kisgyermekekkel, a bölcsõdés korosztállyal foglalkozó pedagógusként is nagyon sokféle, gyermekeknek szánt produkciót láttam már, voltak közöttük élményt jelentõk és kevésbé emlékezetesek egyaránt.

 

Novák János az egyik próbát követõ beszélgetésben úgy fogalmazott, hogy a gyermekeknek szánt produkciónak kettõs követelménynek kell megfelelnie:

a./ mûvészi alkotás legyen,

b./ dekódolható legyen a gyermekek számára (nem kell okvetlenül az egésznek dekódolhatónak lenni, elég, ha egy-egy szint vagy egy-egy mozzanat dekódolható, akkor már van esély arra, hogy a látottak-hallottak élményt jelentsenek a kisgyermek számára).

A beszélgetés kontextusából egyértelmûen kiderül az is, hogy a kettõs követelménynek mindenképpen egyensúlyban, harmóniában kell lennie, hiszen bármelyik túlhangsúlyozása esetén a másik óhatatlanul sérül, és így könnyen születhetnek mûvészileg színvonalas, de a gyermek számára nem érthetõ alkotások, vagy a gyermek feltételezett fejlettségéhez nagyon céltudatosan igazított, de azt érdekes módon valamilyen vonatkozásban mégis alábecsülõ, esetenként didaktikus vagy gügyögõ, kevéssé értékes alkotások.

 

Az említett kettõs követelmény egyben megadja a két megközelítésmódot, az egyes produkciók elemezhetõségének fõbb szempontcsoportjait is.

Ezekbõl – szakmámból fakadóan – a dekódolás, dekódolhatóság kérdésköréhez szeretnék hozzászólni, a mûvészi szempontból történõ elemzés meghaladja a kompetenciámat.

 

Célom: a korai fejlõdés, élményfeldolgozás, tanulás és a bölcsõdei nevelés ehhez kapcsolódó módszertanának rövid összefoglalása annak érdekében, hogy az egyes produkcióban dolgozó mûvészek megerõsítést, további munkájukhoz pedig némi támpontot kapjanak.

 

Mindenképpen nagyon pozitív kezdeményezésnek tartom a 3 évesnél fiatalabb gyermekeknek szánt produkciók létrehozását, és fõként azt, ahogy a mûvészek tudják, kezelik azt, hogy a bölcsõdés korosztálynak sok tekintetben egészen mást és máshogyan kell felkínálni, mint az óvodásoknak, iskolásoknak.

 

A Glitterbird programban részt vevõ 3 magyar mûvészcsoport jól tudta/tudja kezelni a produkciók kidolgozása során a kettõs követelményrendszert.

 

 

 

 

 

Miért fontos a Glitterbird program?

 

  1. Régóta ismert a kutatások alapján, hogy a mûvészi élmények már a méhen belüli életben is befolyásolják a fejlõdést, vagyis, nem lehet elég korán kezdeni az ezzel való törõdést.
  2. A legkisebbeknek szánt mûvészi produkciók lényegében hiányoznak a kínálatból.

 

A hagyományos gyermekszínházak a késõbbi korosztályoknak ajánlhatóak, hiszen több vonatkozásban is normatívak: egyrészt a színházban lévõ gyermektõl elvárt egy bizonyos szintû viselkedéskultúra (csendben végig tudja ülni az elõadást, figyeljen, stb.). Másrészt: a színpadon egy bizonyos dramaturgia alapján zajlanak az események, a szerzõ elképzeléseihez – és nem a nézõ igényeihez – igazodva; elvárás, hogy a gyermek értse meg a darabot. Bizonyos esetekben a felnõttek részérõl direkt vagy indirekt módon megfogalmazódik az is, hogy milyen életkorban milyen darabot kell értenie a gyermeknek, és hogyan; sokan, a szülõk közül, a fejlõdéssegítés direkt lehetõségeként használják a gyermekszínházat.

 

Az interaktív gyermekprodukciók sok tekintetben többet és mást adnak: a normativitás azonban itt is jelen van: viszonylag pontosan szabályozott, hogy mikor és milyen módon kapcsolódhatnak be a gyermekek az elõadásba, és ebben kétségkívül elõnyben vannak az extravertált gyermekek zárkózottabb, nehezebben megnyíló társaikhoz képest (utóbbiak még azt a kudarcot is kénytelenek átélni, hogy környezetük a kívánt kommunikációban gyengébbnek tartja õket a színpadon táncoló-éneklõ-szavaló, vagy a mûvészeknek a nézõtérrõl felelgetõ társaiknál. Sokszor a felnõttek nem igazán gondolnak arra, hogy a bekapcsolódni nem tudó, nem akaró gyermekek egy része nagyon is szívesen venne részt az interakcióban, csak egy kis többletbátorításra, biztatásra lenne szüksége ehhez.

 

  1. Kutatások sora igazolja, hogy a mûvészeti nevelést a családok többségében a televíziónézés (video, dvd) jelenti, háttérbe szorítva a mesélést, a képeskönyv-nézegetést, mondókázást, énekelgetést.

 

  1. Ugyanígy az is gyakran tapasztalható, hogy kevés az igazán közös élményt nyújtó gyermek-szülõ együttlét, amire pedig a biztonságos kötõdés kialakítása és megmaradása szempontjából igen nagy szükség van.

 

  1. Az utóbbi kb. két évtized kognitív pszichológiai kutatásainak eredményeibõl többet tudunk az elsõ életévekben zajló fejlõdési folyamatokról (és: mást is a korábbi tudásunkhoz képest), így nyilván a felnõtt környezetnek más tapasztalat- és élményszerzési lehetõséget kell biztosítani a kisgyermekek számára.

 

A bölcsõdei gondozás-nevelés folyamatában a mûvészi élmények biztosítása mindig nagyon fontos szerepet játszott. Ennek témánk szempontjából fontos elemei: a mondóka, az ének, a vers, a mese, a képeskönyv-nézegetés helyzetei, melyek fontosságáról A bölcsõdei gondozás-nevelés országos alapprogramja (tervezet, NCSSZI, 2006) a következõket fogalmazza meg:
5.2.2.Mondóka, ének. A bölcsõdében sokrétû zenei élmény átélésére, tapasztalatszerzésre ad lehetõséget a környezet hangjainak megfigyelése, a gondozónõ kellemes ének- és beszédhangja, spontán dúdolgatása, ritmusos szövegmondása, a dallam és a ritmushangszerek hallgatása, megszólaltatása, a közös éneklés. A gyermek életkori sajátosságaihoz, egyéni fejlettségéhez, érzelmi, hangulati állapotához igazodó, felelõsséggel kiválasztott és alkalmazott játékos mondókák, gyermekdalok, népdalok és értékes zenemûvek felkeltik a kisgyermek érdeklõdését, formálják esztétikai érzékenységét, zenei ízlését, segítik a hagyományok megismerését és továbbélését. A személyes kapcsolatban, játékhelyzetekben átélt mondókázás, éneklés, zenehallgatás pozitív érzelmeket keltenek, örömélményt, érzelmi biztonságot adnak a kisgyermeknek. Az ismétlõdések, játékos mozdulatok megerõsítik a zenei élményt, a zenei emlékezetet. Érzelmi alapon segítik az anyanyelv, a zenei anyanyelv elsajátítását, a személyiség fejlõdését, hozzájárulnak a kisgyermek lelki egészségéhez, valamint a csoportban a derûs, barátságos légkör megteremtéséhez. A bölcsõdei zenei nevelés eredményes megvalósítása lehetõséget nyújt a gyermek további zenei fejlõdésére.

 

5.2.3.Vers, mese. A vers, mese nagy hatással van a kisgyermek érzelmi-, értelmi-(ezen belül beszéd, gondolkodás, emlékezet, képzelet) és szociális fejlõdésére. A versnek elsõsorban a ritmusa, a mesének pedig a tartalma hat az érzelmeken keresztül a személyiségre. A verselés, mesélés, képeskönyv-nézegetés bensõséges kommunikációs helyzet, így a kisgyermek számára alapvetõ érzelmi biztonság egyszerre feltétel és eredmény. A gyermek olyan tapasztalatokra, ismeretekre tesz szert, amelyekre más helyzetekben nincs lehetõsége. Fejlõdik emberismerete, a fõhõssel való azonosulás fejleszti empátiáját, gazdagodik szókincs. A mese segíti az optimista életfilozófia és az önálló véleményalkotás alakulását. A bölcsõdében a népi és az irodalmi mûveknek egyaránt helye van. A helyzetek alakítását, alakulását a gyermek pillanatnyi érzelmi állapota és ebbõl fakadó igényei befolyásolják elsõsorban.”

 

A mûvészi hatás elsõsorban érzelmi: az jelent élményt, annak a dekódolása megy végbe valamilyen szinten, ami érzelmileg megérint.

 

A gyermekkornak két tündérvilága van: a játék és a mese. Mindkettõnek azonos a funkciója: az én pszichés  szükségleteinek kielégítése a valóság transzformálása által: azaz, mind a játék, mind a mesehallgatás során a gyermek annyit és úgy épít be a személyiségébe a világból, amennyire és ahogy arra a lelki harmónia megteremtéséhez szüksége van.

 

A játék és a mese mellett külön említendõ hasonló értelmezésben a mondóka, az ének, a zene is, ez utóbbin nem pusztán a hangszeres zenét értve.

 

Kodály Zoltán egyik sokat idézett, 1940-es évekbõl való gondolata: „Arra a kérdésre, hogy mikor kezdõdjék a gyermek zenei nevelése, azt találtam felelni: kilenc hónappal a születése elõtt. … Az anya nemcsak a testét adja gyermekének, lelkét is magából építi fel.”. Ez a gondolat nemcsak azt jelenti, elõbb, hanem azt is, hogy az anya zenéhez való viszonya erõsen befolyásolja a gyermek fejlõdését ebben a vonatkozásban.

 

Az 1990-es évek kognitív forradalma igazolja Kodály nézeteit: egyértelmûen megdõlt a tabula rasa, vagyis a tiszta lappal születés elmélete, bizonyítottnak látszik, hogy a gyermek egy elõzetes tudással születik, ami részben genetikailag beprogramozott, részben a méhen belüli fejlõdés során átélt tapasztalatokból tevõdik össze. Ez az elõzetes tudás alapként mûködik a tapasztalatszerzés során: erre épül, ennek egyes elemeihez kapcsolódva egyre bonyolultabb, árnyaltabb struktúrát létrehozva a késõbbi tudásunk, és ez meghatározza azt is, hogy mit tudunk beépíteni a világból a tapasztalatrendszerünkbe: csak azt, aminek van mihez kapcsolódnia. Vagyis: az anya terhesség alatt átélt mûvészeti élményei élményként, tapasztalatként beépülnek a gyermekbe is, megalapozzák, befolyásolják késõbbi viszonyulásait. Ebben a folyamatban döntõ szerepe van annak, hogy az anya érzelmileg hogyan viszonyul az egyes alkotásokhoz. Éppen ezért a direkt ízlésformálás teljesen hatástalan.

 

A fentiek alapján tényleg úgy gondolom, hogy nem lehet elég korán kezdeni, vagyis, az élet elsõ éveiben is helye, jelentõs szerepe, hatása van az ilyen típusú élményeknek a gyermek testi-lelki harmóniájának megteremtésében, fejlõdésében.

 

A bölcsõdei zenei nevelés koncepciójának kidolgozója, Forrai Katalin, a következõket írja: „A kicsinyek zenei nevelésének célja – a születéstõl hároméves korig -, hogy a gyermek zenei érdeklõdését felkeltse, érzékennyé tegye a környezet hangjai iránt, és az énekes játékkal, az együtténeklés örömével érzelmeit gazdagítsa.”(Forrai Katalin: Ének a bölcsõdében. Zenemûkiadó, Bp. 1986. 9. old.).

 

A felnõtt szerepérõl ugyanitt ezt olvashatjuk: „A nevelés tudatos helyzetteremtést jelent annak érdekében, hogy a gyermek egy fejlettebb szintre jusson, fejlõdjön. A gondozónõnek nagyvonalakban egy évre meg kell terveznie a dalanyagot, a játékokat, az életkornak megfelelõ helyzeteket, módokat. A bölcsõdében így az énekelgetés tudatosan alkalmazott, érzelemre ható nevelési forma, amely azonban mindig a spontaneitásra, a gyermekek önkéntes érdeklõdésére és részvételére épül.”. (U. o. 10. old.)

 

Bruno Bettelheim a mesékkel összefüggésben a következõket írja: „A gyermek figyelmét az olyan történet köti le legjobban, amelyik szórakoztatja és felkelti kíváncsiságát. De életét csak akkor gazdagítja, ha mozgásba hozza képzeletét, ha fejleszti intellektusát, ha eligazítja érzelmeiben, ha megbékíti félelmeivel és vágyaival, ha elismeri nehézségeit, és akkor megoldásokat is javasol kínzó problémáira. Röviden: ha egyszerre reagál személyiségének minden megnyilvánulására.”. (Bettelheim, Bruno: A mese bûvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Gondolat, Bp. 1985. 11. old.)

 

Tarbay Ede ugyanezt így fogalmazta meg: „Az irodalom a felnõttnek és ösztönösen a gyermeknek örömöt, gyönyörûséget jelent, és választ a ki nem mondott gondolatokra. Feleletet arra, ami éppen nyugtalanítja, de nem tud beszélni róla. Eligazítást a világban, a világ rendjében, rendetlenségében.”. (Tarbay Ede: Gyermekirodalomra vezérlõ kalauz. Szent István Társulat  Az Apostoli Szentszék Kiadója, Bp.12. old.)

 

Úgy érzem, a fenti gondolatok a gyermekeknek szánt mûvészeti alkotások valamennyi fajtájára általánosíthatók.

 

Jerome Bruner, az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb tanulást kutató pszichológusa, szerint az emberi értelem mûködésének kétféle formája lehetséges: az érvelés és a történet. Az érvelés valaminek az igazáról gyõz meg, bizonyítékokkal alátámasztott, formális, logikus ill. logikát keresõ. A történet – vagy narratívum – ezzel szemben az életszerûséget, a valószerûséget alapozza meg, hihetõ, legalábbis számunkra hihetõ, de nem feltétlenül igaz történetekhez vezet.

 

Minden nemzetnek van egy narratíva-repertoárja, melynek megismerése, az abban foglaltak követése a szocializáció folyamatának fontos összetevõje, identitásunk kialakulásának lényeges meghatározója (ide sorolhatók a történelem, a népmese és a népdalkincs, stb.).

 

Életünk minden egyes epizódja (egy-egy pillanata is)  narratívum formájában ragadható meg számunkra. Narratívumokban álmodunk és álmodozunk, emlékezünk, narratív formájúak elõérzeteink, reményeink, a hitünk. Narratív képek peregnek le lelki szemeink elõtt zenehallgatás vagy a mozgásmûvészet különbözõ alkotásainak láttán is. Az új történeteket mindig a régiek fényében értelmezzük, alakítjuk.

 

Különösen az elsõ életévekben nagyon fontos, hogy a mûvészek alkotásaiban rejlõ narratívák valamilyen mértékben kapcsolódjanak a gyermek lehetséges narratíváihoz. Úgy gondolom, hogy amilyen mértékû ez a kapcsolódás, olyan mértékû kapcsolódás lehetséges, ill. bizonyos mértékû kapcsolódás a dekódolhatóság alapvetõ feltétele. Természetesen a mûvészeknek nem kell arra törekedniük, hogy teljes mértékben dekódolható legyen a produkció, ez lehetetlen is valójában; ahhoz értsen a gyermek eleget, hogy élményt jelenthessen számára, amit lát, hall. A gyermek életében is szereplõ tapasztalatoknak, élményeknek, eseményeknek (fõleg azoknak, amelyeknek az életben õ is szereplõje) megjelenése a mûvészek alkotásaiban egyszerre hordozza a ráismerés örömét és az újdonság varázsát: a ráismerés a meglévõ tudáshoz kapcsolhatóságot teszi lehetõvé, az újdonság pedig a meglévõ tapasztalatrendszer differenciálódását, az árnyalatok keletkezését segíti. A kettõ együttes jelenléte az élmény, az öröm egyik meghatározó alapja. Pl. Bozsik Yvett négy évszak c. produkciójában a viráglocsolás, a krokodil gumimatrac, az esõkabát vagy a hógolyók jelenléte -- és a hozzájuk kapcsolódó cselekvéssor  - jeleníti ezt meg. Hasonló élményei, emlékei minden gyermeknek vannak, de többnyire máshogy: õ másféle virágot locsolt meg a nagymamával, neki másféle locsolókannája van, amivel nagyon jókat játszik este a fürdõkádban, neki is van úszógumija, de az halacska… stb; az új mód, az új helyzet pedig, amit lát, hall, az érdeklõdést, a kíváncsiságot tartja ébren (vajon milyen a krokodil gumimatrac, azon is lehet úgy ugrálni, mint a delfinen?). Természetesen nem csupán a kellemes emlékek, jó tapasztalatok idézõdnek fel, hanem a rosszak is. Az a gyerek pl., aki valamikor  beleborult matracról a vízbe, és megijedt, sírva fakad vagy - legalábbis gyanakodva néz - amikor lát egy hasonló helyzetet. Jó, ha ilyenkor a helyzet lehetõvé teszi a valamilyen mértékû változtatást, finomítást. Lényeges, hogy a produkció alkotói ne érezzék ezt a saját személyes kudarcuknak, vagy a produkció gyengeségének.

 

(Itt szeretném még megjegyezni, hogy a másik két produkció is bõségesen tartalmaz olyan elemeket, amelyeket itt példaként említhetnék, de sajnos, az idõbeli, terjedelmi korlátok ezt nem teszik lehetõvé, ezért az érintett mûvészek szíves elnézését kérem).

 

A látott produkciók dominánsan non-verbálisak, és ennek a bölcsõdés korosztály esetében számos pozitívuma van.

 

Már többször megfogalmazódott, hogy az élmény átélése, átélhetõsége miatt a gyermek pillanatnyi dekódolási képességéhez való igazodás nagyon fontos. A dekódolási képesség összetevõi közé sorolom pl. a pillanatnyi érzelmi állapotot, hangulatot, a fizikai állapotot, közérzetet, az elõzetes tapasztalatok mozgósítani tudását, a megértést stb.

 

Ez, mármint a dekódolási képességhez való igazodás non-verbális produkció esetén lényegesen könnyebb: egyrészt a gyermekek viselkedését, reakcióit figyelve bizonyos fokig lehet változtatni a tempón, a tartalmon, lehet esetleg ismételni egy-egy mozzanatot vagy tovább részletezni, árnyalni valamelyik jellemzõt (ez dominánsan verbális produkciónál, pl. egy mesejátéknál igen nehezen képzelhetõ el), másrészt – és lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni – egy-egy mozzanat nagyobb eséllyel idéz fel valamilyen emléket,  vagy mozgatja meg a képzeletet (a verbalitás ilyen vonatkozásban jobban behatárol).

 

Természetesen a verbalitásnak óriási szerepe van gyermek életében, de személyközi kapcsolatokban, számára fontos, szeretett emberekkel. Úgy gondoljuk pl., hogy az élet elsõ éveiben csak a gyermeket jól ismerõ felnõtt által mondott mese jelent igazán élményt a kisgyermeknek, ugyanis,  a helyzet intimitása, érzelemgazdagsága önmagában is csodálatos, ráadásul a mesét a gyermek választja ki, azt, ami a pillanatnyi érzelmi állapotához viszonyítva a legérdekesebb, a belsõ harmónia megteremtését a leginkább segítõ  a számára. A mesélõ felnõttnek lehetõsége van úgy alakítani a mesét, ahogy az a gyermek számára a legjobb (ez természetesen nem azt jelenti, hogy kihagyja a Piroska és a farkas c. mesébõl, hogy a farkas megette a nagymamát, de ez nem is ennek a korosztálynak a meséje,), vagy más mesét ajánlhat. Ezért nem tartjuk jónak pl. a hangfelvételrõl hallott vagy a filmen látott mesét, ugyanis csekély a valószínûsége annak, hogy akár a történet tartalmi bonyolultsága, akár a nyelvi összetettsége, akár a tempója miatt megfelelõ szinten dekódolhatók a látottak, hallottak a gyermek számára. Különösen problémásak ilyen szempontból a rajzfilmek, amiket pedig a közvélemény jórészt gyermekmûfajnak tart. A rajzfilmekben az események a hétköznapi életben megszokott tempó sokszorosával száguldanak, a poénok gyakran lényegesen elvontabbak annál, amit akár a nagyobb gyermek is „venni tud”, és a tartalmat nem értõ, gyakran a gyorsaság miatt azt követni sem tudó gyermek legfeljebb a színekben, a figurák küllemében tud gyönyörködni. Érdekes módon ezek a mûvek - vagy esetleg a bennük hallható zene, a megjelenõ színkavalkád - mégis odaszögezi a tv elé, és a felnõtt sokszor nem is gondol arra, hogy ez élmény szempontjából meg sem közelíti azt, amit egy mondóka, egy mese, egy dal, egy vers nyújtani képes.

 

Egy másik probléma lehet az, hogy a felnõttek esetenként megfeledkeznek arról, hogy minél kisebb a gyermek, annál nagyobb a különbség a gyermek beszédértése és beszédprodukciója között, vagyis a gyermek sokkal bonyolultabb nyelvi struktúrákat ért meg, mint amiket létrehozni képes, és a gyermeknek szánt mondanivaló megfogalmazásában a beszédprodukcióhoz igazodnak. A nyelvileg egyszerû megfogalmazás sokat ronthat az élvezhetõségen.

 

A kisgyermekek intimitásigénye fokozott: ehhez tartozik a testközelség, a testi kontaktus (vagy annak létrejöttének a lehetõsége), és a szemkontaktus iránti fokozott igény. Ez a nézõtér méretét, kialakítását és a közönség lehetséges létszámát illetõen lényeges befolyással bír.

 

A gyermeklétszám behatároltságának másik oka: az egyénhez igazodás szükségessége. Minél kisebbek a gyermekek, annál nagyobbak lehetnek közöttük a különbségek a családi háttér, a kapcsolatrendszer, az eddig megszerzett tapasztaltok tartalma és a fejlõdés üteme, szintje tekintetében. A bölcsõdés korosztálynál nem tételezhetünk fel egy ún. általános szintet, amely támpontként szolgál,  hiszen a bölcsõdei nevelés nem törekszik nivellálásra, mint pl. az iskolai nevelés. Egy bizonyos létszámhatáron túl lehetetlenség az egyéni rezdülésekre figyelni, azokra reagálni, azokhoz igazodni.

 

A nézõtér kialakításánál további fontos szempont a kényelem (a felnõttnek is!) és a szabad mozgás lehetõségének biztosítása. A produkció által lenyûgözött gyermekek gyakran közelebb merészkednek a szereplõkhöz, majd az élménnyel telítõdés után visszaszaladnak a felnõtthöz.

 

A megvilágítás hangulata nagymértékben befolyásolja a kisgyermek hangulatát. A sötétség (akár csak a pillanatnyi is) félelmetes, bizonytalanságot keltõ lehet a számára: megijed, esetleg szorongva gondol arra, hogy valami rossz történik, valami számára fontos eltûnik, mire újra világos lesz. Különösen ismeretlen helyszínen lehet erõs ez a rossz érzés.

 

A kisgyermek figyelmének terjedelme mindössze néhány perc, de mindenképpen negyedórán belül marad. Az érdektelen dolgoktól elfordul, már nem vár arra, hogy hátha érdekesebb dolgok következnek, ami viszont felkelti az érdeklõdését, azt szeretné megfogni, kipróbálni, szeretne játszani vele. Ezért nagyon jó, hogy a produkciót követõen lehetõség nyílik játékra is.

 

Korábban már említettem, hogy a játék és a mese, ill. a mûvészeti alkotásokkal való ismerkedés funkciója azonos: az én pszichés szükségleteinek kielégítése. A két tevékenység sok tekintetben kiegészítheti, megerõsítheti egymást, hiszen az alapvetõ sajátosságaik közötti    különbségek más-más élmény/tapasztalat megszerzését teszik lehetõvé.

 

A játék belülrõl fakadó, önmagáért való tevékenység, melynek célja az öröm átélése. A gyermek azért játszik, mert játszani jó. A felnõtt feladata ebben a nyugodt játék feltételeinek biztosítása (hely, idõ, eszköz), ill. a gyermek igényeihez igazodó részvétel a játékban.

 

Erre nagyon szép megoldásokat láttam az egyes produkciókat követõen. Az elõadás végén a mûvészek sejtelmesen csalogatták a gyermekeket közelebb, tiszteletben tartva azt, hogy vannak közöttük bátrabbak és félénkebbek, gyorsabban és lassabban reagálók egyaránt. A felnõttek és a játékok kínálták magukat, a gyermekek választhattak több szinten is: közelebb mennek vagy sem, mi az a játék, amit kipróbálnak és hogyan, kivel lépnek kapcsolatba a mûvészek közül, stb.

Ez a lehetõség segíti a gyermekeket abban, hogy a számukra fontos élményeket, mozzanatokat más módon újraéljék, segít a látottak feldolgozásában. A produkció meghosszabításaként mûködve lehetõséget ad arra, hogy a gyermek fejezze be a produkciót a saját maga számára, vagyis: akkor lépjen ki a helyzetbõl, amikor elérkezettnek látja erre az idõt, ne kelljen idejekorán, még élményre várva, felállnia és hazamennie.

 

Nagyon tetszett, hogy az elõadásokat követõ beszélgetésekben a produkció utáni játék lehetõségének megteremtése éppoly fontos kérdéskör volt a mûvészek számára, mint maga a produkció.

 

A beszélgetéseken megfogalmazódott - és ezzel teljesen egyetértek -, hogy a jelmez, a mûsor kellékei és a gyermekeknek odaadható játékok nem minden esetben lehetnek azonosak, hiszen más-más követelményeknek kell az egyik eszközcsoportnak megfelelnie, mint a másiknak.

 

A tárgy-játéknak biztonságosnak, a gyermek számára megfogható méretûnek, elbírható súlyúnak kell lennie, és természetesen strapabírónak is. Ez a pillangó csápjaival kapcsolatban vált nyilvánvalóvá: ezek rendkívül izgalmasak a gyermekek számára, ugyanakkor a bevizsgálásokat valószínûleg nem élnék túl.

 

A tiszta színek, a letisztult, a gyermek számára érthetõ formák, a puhaság, a vonzó, játékra csábító kivitel - mindezek fontos szempontok.

 

Jó, ha a játékok nem szedhetõk szét. A szétszedhetõ játékok egyes részeire ugyanazok a kritériumok vonatkoznak, mint az egész játékra, ezek kezelése igen nehéz (különösen lényeges, hogy ne legyenek olyan apró részei a játéknak, amelyeket a gyermekek lenyelhetnek, orrukba, fülükbe dughatnak). A szétszedés-összerakás örömöt okozzon, ne bosszúságot: vagyis a gyermek önállóan boldoguljon mindkét mûveletsorral, és ne érezhesse azt, hogy a részekre szedett játék elromlott.

Úgy gondolom, a produkciót követõ helyzetekben egészen más a játék funkciója, mint a hétköznapokban (elsõsorban élménygazdagító, meghosszabbító), így a lényeg: a játékként odaadott tárgyak a produkció fõbb mozzanataihoz, jellegzetes tartalmi elemeihez kapcsolódóak, további részekre bonthatók már ne legyenek. (Nem beszélve arról, hogy az esetleges részecskék összeszedegetése, az elkallódottak pótlása szintén elég sok bonyodalmat jelentene).

A jelmezek segítik a helyzet elképzelését, fontos, máshogy ki nem fejezett tartalmakat jelenítenek meg, fokozzák az élményt. Az élet elsõ éveiben a képzelet fejlõdése még nem minden gyermeknél éri el azt a fejlettségi fokot, amelyen a valóság és a fantázia határai körvonalazódnak, ill. melyen el tudja dönteni, hogy az adott elem melyikbe tartozik. Ezért jó, ha a jelmezeket viselõ szereplõknek az arcuk látható marad, a gyermek pontosan látja, hogy emberekrõl van szó. Ettõl megszelídül a látvány, viszont nem csökken az élmény.

 

Összegzés:

 

Három különbözõ, de a maga nemében nagyon jó produkció alakulását kísértem figyelemmel az elmúlt hónapokban részben személyesen, részben az egyes próbák, az azt követõ beszélgetések teljese anyagát rögzítõ felvételek többszöri végignézésével, elemzésével.

 

Nagyon rokonszenves számomra a mûvészek elkötelezettsége a kisgyermekek irányában, és az, ahogyan a kisgyermekkor sajátosságait figyelembe véve, egyre mélyebben, árnyaltabban és értõbben kezelve alakítják produkcióikat.

 

Úgy gondolom, hogy a legkisebbek életében is nagyon fontos helye, szerepe van a színházi élménynek, remélem, a korábbiakból ez egyértelmûen kitûnik.

 

A programsort hiánypótlónak és egyedülállónak tartom, remélem, az elkövetkezõ években bõvülni és terjedni fog a kínálat.

 

A beszélgetések során Novák János többször is nyomatékosította álláspontját, miszerint elsõrendû céljuk, hogy mûalkotást hozzanak létre, s azon keresztül kommunikáljanak a csecsemõkkel. Elsõsorban azért igényeltek metodikai kontrollt, mivel ez a korosztály számukra új volt, s a mûvészi hatások jobb megértése érdekében hasznosnak érezték, ha igénybe veszik, a bölcsõdei szakemberek sajátos ismeretanyagát. Veszélyesnek érezte ugyanakkor, ha bárki ezeket az elõadásokat bölcsõdei metodikai kísérletnek, vagy újfajta színházi nevelési eszköznek tekinti.   Megnyugtathatok mindenkit, errõl nincs szó. A bölcsõdei gondozás-nevelés ezt nem tudja, és nem is akarja ilyen értelemben felvállalni, hiszen az intézményes nevelés keretei között ez nagyon nehezen lenne megszervezhetõ (Pl.: mi lenne azokkal a gyermekekkel, akik az elõadás helyett inkább valami mással szeretnének játszani, fõleg, ha csak egy gondozónõ van bent a csoportban?). A bölcsõdei hálózatnak nincs ehhez szakembergárdája, a mûvészek által bemutatott produkciókra a jegyek megvásárlása nem hárítható a családokra, az intézmény magára vállalni nem tudja…

 

 

Úgy érzem, ezt a mûvelõdési formát meg kell hagynunk a családoknak. A különbözõ kutatások eredményei - és a mindennapi életsorán szerzett tapasztalatok egyaránt - azt igazolják, hogy erre igen nagy szükség van. A kisgyermeket nevelõ családok egyre több nehézséggel küzdenek: anyagi és életvezetési nehézséggel egyaránt. Kevés a gyermekek és a szülõk által közösen átélt élmény. A hétvége általában otthon telik a tv elõtt, esetleg a közeli játszótéren. Egy néhány évvel ezelõtt végzett hazai felmérés adati szerint a 3-5 éves korosztály hetente átlagosan 9,5 órát tölt a tv elõtt, és bár a legkisebbekre nincs adat, valószínûleg ebben a korcsoportban sem sokkal jobb a helyzet. Ha arra gondolunk, hogy átlagról van szó, vagyis azoknak a gyermekeknek az adatai is benne vannak az eredményben, akik 0 percet idõznek a képernyõ elõtt, és ha levonjuk az alvással, a gondozási mûveletekkel, a közlekedéssel és az óvodában eltöltött idõt, akkor enyhe túlzással azt mondhatjuk, hogy vannak gyermekek, akik lényegében az összes szabadidejüket a képernyõ elõtt töltik. A házon kívüli program lehetõsége, az erre való készülõdés izgalma pozitív hatással van az emberek életére és életérzésére egyaránt. A közös élmény erõsíti, mélyíti a szülõ-gyermek kapcsolatot. A gyermekszínháznak közösségteremtõ, kapcsolatépítõ hatása is lehet felnõttek és gyermekek vonatkozásában egyaránt.

A legkisebbeknek ajánlott produkciók kidolgozása nagyon izgalmas és nagyon nehéz feladat. Izgalmas a korosztály szépsége, sokfélesége és a feladat újszerûsége miatt. Ugyanakkor, úgy érzem, nem könnyû, részben ezek, részben a szakmai és az igénybe vevõ közvélemény meggyõzése miatt sem. Az erre vállalkozó mûvészeknek nagyon sok kitartást és sok sikert kívánok mindehhez!