Pascale Mignon -

Lucie és a „tutajocska”

Az a nap Lucie számára más volt, mint a többi. Még nem volt öt éves. Akkoriban gyakorta vonult el a házuk mögött lévő, hófehérre festett fahídra, és „tutajocskát” játszott a vízen. A híd egyik oldalán a vízbe hajított egy botot, majd a másik oldalra sietett, hogy lássa, amint felbukkan. A bot a víz ritmusára és dallamára táncolt, forgolódott. Táncra perdült, ugrándozott, majd folytatta sétáját. Abba a titokzatos birodalomba tartott, amely odaát várta, az ismeretlen határán túl, a nyárfák és fűzek szegélyezte kanyar mögött.

Előfordult, hogy a „tutajocska” nem ért célba. Bebújt, befészkelte magát a nádak és gyékények közé az egyik vagy a másik parton. Lucie ilyenkor arra gondolt, hogy a pálcika talán elmenekült, mert attól félt, hogy kormányoznia kell, egyedül, a hullámok hátán. Vagy azért hogy biztosan ne kelljen elhagynia a hidat és a hozzá tartozó partot. De az is eszébe jutott, hogy a pálcika talán éppen vele akar bújócskát játszani.

Azon a napon Lucie nem pálcikát indít útnak a vízen az ismeretlen felé, hanem egy rózsát, melyet anyja kertjében szedett. Hanem ez a virág szokatlanul viselkedik! Nem követi a folyó sodrát, hanem megáll, ott, lenn, és a víz közepéből farkasszemet néz Lucie-vel. Ő rámosolyog, beszél hozzá, megosztja vele legújabb titkait, aznapi és jövőbeli álmait. Mintha a virág azért úszott volna oda, hogy őt hallgassa. A virág, vízcseppektől szikrázó szirmaival, Lucie-nek táncol, a hinta-palinta dallamára.

Másnap reggel, napfelkelte előtt, Lucie újra a hófehér fahídon áll. A virág már nincs ott. Lucie egyedül van.

A felkelő nap csupán Lucie mozgó körvonalait tükrözi vissza a vízről. Pedig a kislány arra vár, amit soha többé nem fog látni. A csendben lágy morajlást hall a híd alól, a nyárfák és fűzek leveleinek alig látható rezdüléseit, a titokzatos birodalom irányából. Egyedül van lelke csendjével. A folyó és a szél csendjében emlékeiben kutat, képzelete szárnyra kap.

Arra gondol, hogy a virágból talán vízitök lett, vagy tündérrózsa, mint Monet képén, amelyet az óvónővel látott a Giverny múzeumban.

Ha a rózsa tündérrózsa lett volna, nem állt volna odébb, társalgásuk pedig tovább tartott volna.

Ez a virág talán azért ment el, mert magára hagyta őt. Mert tulajdonképpen nem is voltak barátai, és unatkozott. Így hát Lucie, apja és anyja kertjéből, ahol a rózsák virítanak, egy csokor rózsát szed, és egyenként, lassú mozdulatokkal a vízbe hajítja őket a híd tetejéről. A virágok pedig, egytől egyig megindulnak az ismeretlen határa felé.

Mi lett volna, ha előző nap, amikor Lucie a vízbe dobja a virágot, az nem marad egyhelyben? Vagy ha másnap reggel még mindig ott van? Akkor Lucie minden bizonnyal tovább folytatja játékát, aztán megunja, és másikat képzel helyette.

Ami emlékezetessé és vonzóvá tette ezt a játékot a kislány számára – túl azon az örömérzeten, amit a „tutajocskák” eltűnése és felbukkanása okozott neki –, voltaképpen két törés volt a képzelet játékának menetében. Először akkor, amikor a virág éppen a szeme előtt állt meg a vízen, majd másodszor, amikor másnapra eltűnt.

E két megszakítás, két törés az időben új tereket nyitott meg számára. Nyomot hagytak Lucie emlékezetében, talán éppen azért, mert mindkettő rejtély maradt Lucie előtt.

Amikor egyedül állt a hídon, képzeletét hívta segítségül, hogy a rejtélyt szavakkal és képekkel fonja körbe, hogy újabb eltűnést és felbukkanást találjon ki a történet végére.

A képzelet a lélek területe. Akkor lép színre, amikor az emberek elválással, magánnyal, vagy az élet és halál rejtélyével kerülnek szembe.

A csecsemőkor

A csecsemőt anyja, vagy a szerepét betöltő más ember hordozza, ápolja és szólítja meg. Anyja hangjával, illatával, ennivalóval és szavakkal táplálja őt. Önmaga nyomait hagyja csecsemőjén, azt, amiből önmagát építi, amiből ő van. De nyomot hagy a képzelete és a vágyai is ‑ akarata ellenére. Mint a Szézám, tárulj!, ezek a nyomok a gyermek számára egy lehetséges jövő előtt nyitnak kaput.

Ez helyénvaló, hiszen amikor táplálja, mást is ad csecsemo˝jének, mint az adott tejmennyiség. Átadja saját érzelmeinek olvasatát és értelmezését. Így a gyermek számára saját érzelmei már nem lesznek ismeretlenek. Amikor anyja tejét issza, szavait és tekintetét is magába szívja. Lassacskán képes lesz értelmezni azt, amit érez, és arra is, hogy önmagáról hiteles képet alkosson. Legelo˝ször anyja, vagy az o˝t helyettesíto˝ személy tekintetében, gondoskodásában, hangjában és szavaiban fedezi fel önmagát.

Ha beszélne, olyasmit mondana, hogy „ő én, én pedig ő vagyok”. De éppen azért mondaná ezt, mert még nem tud beszélni.

Amikor az anya nevén nevezi a dolgokat, vagy a létről beszél, másféle utat is nyit gyermeke számára. Olyan utat, amely lehetővé teszi számára a különválást, a közelségétől való eltávolodást. Amikor megszólítja, gondoskodó figyelmével tünteti ki, táplálékot ad neki, azt tudatja vele, hogy létezik egy külvilág, amely már régóta jelen van, csak a gyermek még nem érzékelte. Attól kezdve létezik a gyermek számára, hogy anyja érdeklődést mutat iránta. Látja, tapasztalja az érintését, hallja a hangját. Az anyja mondja el neki, hogy van apja is, és van a külvilág. Elmondja gyermekének, hogy nem egyedül az övé, hogy az ösztönei nem csak felé hajtják, hogy a gyermek apjára is vágyik, ahogyan az is vágyik a gyermekre. Hogy úgy gondol arra az emberre, mint a férfire, aki a női ösztönök birodalmában az ő megnyugvásának záloga.

Szavai összekötik a gyermekkel, de el is választják tőle.

Az anya, aki annyira közel volt hozzá, távolodni kezd. A gyermek lassanként elválasztja magát tőle. Nézi őt, szól hozzá. Eltávolodik, hogy később visszatérhessen.

Így lehetséges, hogy a néhány hónapos csecsemő, anyja távollétében, gondolkodás nélkül el tudja érni, hogy a szeretett lény a képzelete révén újra betöltse a keletkezett űrt.

Játszani kezd a kezeivel, lábaival, a hangjával. Felfedezi azt a módot, ahogyan ő képes előidézni a találkozást.

Ha a gyermek elegendő támogatást kap anyjától, az elválás a képzelet munkájának köszönhetően jön létre. A szeretett lénytől való elválás nem történhet szorongás és szenvedés nélkül. A képzelet enyhíti a gyermek szenvedését, szorongását pedig elviselhetővé alakítja.

A gyermek tehát maga is elő tudja idézni a találkozást, amikor a képzelete által felfedezi a testét, amikor a hangjával, majd később a társaival játszik. Ugyanakkor mindaz, amit a felnőttek közvetítenek számára, továbbra is hatással vannak rá, mint Lucie-re a tutajocska vagy Monet tündérrózsái. Ahhoz, hogy létezhessen, meg kell ismernie önmagát és másokat. Szüksége van a képzeletére. A színház és más kulturális programok, melyeket a gyermekek, szüleik, valamint a csecsemő- és gyermekkor szakértőinek ajánlanak a képzeletet fejlesztik.

„Anyu, téged akarlak!”

Aznap esett az eső és fújt a szél a Szajna-parton. A sirályok lármája közepette gyermekcsoport érkezett az óvodából. Előadásra[1] igyekeztek, amelyet az Opera nevű uszályon tartottak. Mikor az uszályra léptek, Arthur, aki anyjával érkezett, odakiáltotta a színpadra lépő színésznőnek: – Vizes lett a lábam! – Odakint esik az eső, Arthur egy uszályon van a Szajnán, és vizes lett a lába! Odakint fúj a szél, ugyanúgy a színpadon is. Eloltja a lámpákat, és gyertyákat gyújt helyettük. Bent és kint. Lent és fent. Eloltja, felgyújtja. A határok elmosódnak egy jelenet alatt! Találkozás, félelem, meglepetés. Visszautasítás, elfogadás, magány. Pillanatok, pillanatok töredékei, melyekből az élet felépül. Itt van Verlaine. Zokogás, egy eltűnt anya, akit tovarepített a szél. De hogyan lehetséges, hogy egy anya ily kevéssé képes hatalmában tartani a nagy szelet, miközben gyermeke felett szilárdan uralkodik? Mostanra Arthur egyre nyugtalanabb, egyre hangosabban beszél. Felemeli a fekete bársonyfüggönyt, amely elrejti az Opera ablaknyílását, eltakarja a napfényt, de a hatalmas vizet is, mely annyira közel van hozzá. Arthur a földre ejti a függönyt, megzavarja az előadást. A három esztendős kisfiú szorongani kezdett az előadás alatt. Félt, hogy eltűnik az anyja, mert felkapja a szél. Az ablaknyílás fekete függönye mögött talán eltűnt édesanyját keresi, akit a szél tovarepített. Arthur az előadás végén így kiált: – Anyu, téged akarlak!

A többi gyerekhez hasonlóan Arthur még nem feltétlenül képes kivárni az előadás végét ahhoz, hogy megfogalmazza, amit érez. A kisgyerekektől még nem várható el, hogy uralkodjanak érzelmeiken. Valószínűleg azt érzik, hogy nekik azonnal cselekedniük kell, mondani vagy tenni valamit, hangosan vagy halkan kifejezni véleményüket, figyelni a színpadot vagy hátat fordítani neki, felállni vagy leülni. Az előadás a lényükben lakozik. Akár idő előtt is leengedhetnék a függönyt.

Miért nem beszél?

A színházterem elsötétül. A sötétség az éjjelt jelenti. Az előadás címe is erre utal: 1, 2, 3 alvás![2] A teremben sötét van, a színpadon kigyúlnak a fények. Ez egy másik előadás, egy másik helyszín. A színpadot mintha a hold világítaná meg. Kisgyermekek vannak itt apjukkal, anyjukkal, vagy más hozzátartozójukkal. Vasárnap van, délelőtt tizenegy óra. Az éjszaka ébernek tűnik a színpadon. Kint száz ágra süt a nap, versenyre kel az éjszakával. Akik eljöttek, néhány pillanatra az éjszakát akarták fényes nappal látni, sétát tenni a fikció és a valóság határán. A színpadon anya áll csecsemőjével. Az anya báb-csecsemőjéhez beszél, aki büszkén parádézik csodás búvárszemüvegében. Játszik vele, énekel neki, beszél hozzá, mielőtt lefekteti aludni. Árnyak és fények, muzsika és szavak játszanak egymással. Itt minden egyes néző szembesülhet önmaga egy részével, ismerőssel vagy ismeretlennel, amit megoszt majd másokkal vagy megtart önmaga számára. Találkozhatunk itt Rosszcsont Katával, medve papával és legkisebb fiával, egy zöld kisegérrel és fogaikat villogtató csirkékkel, a Betty Boop-os homokárus lánnyal, aki hatalmas, lenyűgöző, formás és színes. A homokárus lány váratlanul érkezett, akár a vágyaink, amelyek éjjel, álmunkban lepnek meg minket. Egy szakajtó vágyálom és egy másik szakajtó rémálom. Mindegyikük merít a képzeletből, de egyben táplálja is azt. Egyszeriben, a színházterem sötétjéből egy kisfiú hangját hallani. Maxime váratlanul szól közbe, a búvárszemüveges báb-csecsemő miatt. – Miért nem beszél? – kérdi. A gyermeknéző önkéntelenül mondja ki hangosan, ott és akkor, amit meglepőnek talál. Hogyan lehetséges, hogy a báb-csecsemő nem tud beszélni? Ő, Maxime, aki alig kezdte el a világot szavakba önteni, meghallotta a báb-csecsemő csendjét. Meghallotta a különbséget az anya és a báb-csecsemő között: míg az első valódi élelemmel, sőt zenével, képekkel, benyomásokkal és szavakkal táplálja a gyermeket, emez csupán testével, annak mozdulataival fejezi ki érzéseit. Maxime számára azonban különös ez a csend. Furcsa a szavak nélküli világ! Milyen különös, hogy valaki nem tud beszélni! Ő tud. Már nem csupán anyja képes arra, hogy nevükön nevezze a dolgokat, hogy kifejezze magát. Már nem csak ő tudja értelmezni és szavakba foglalni gyermeke érzéseit. Az ő anyja már nem mindig tudja, mi játszódik le benne. Most már az alapján értelmez, amit kisfia szavakkal megfogalmaz, még ha néha azt is gondolja, hogy tökéletesen ismeri őt. Maxime elfelejtette, hogy azelőtt ő is csecsemő volt, és nem tudott beszélni. Nincsenek pontos emlékei, de hang- és képfoszlányokban fel tudja idézni múltját. A báb-csecsemő szemmel láthatóan teljes mértékben anyjától függ, s ez felzaklatja, közbeszólásra készteti Maxime-ot. Hogyan lehetséges, hogy az a kisbaba nem beszél? De hát szólaljon meg! Mondja ki, amit érez! Beszéljen már! Ne csak az anyja szóljon helyette! Ne ő mondjon el mindent róla! Beszéljen már, hogy tudjuk, hogy igazi! Beszélj, hallod? Az éjszaka nem hangtalan! A színpadi báb-csecsemő csendje, amit anyja mond neki vagy az, ahogyan megnevezi helyette a dolgokat – mert a kicsi még nem képes rá – arra késztették Maxime-ot, hogy kitörjön a csendből. Az anya tud beszélni, a csecsemő viszont hallgat. Maxime azokhoz tartozik, akik beszélnek. Tud beszélni, mégis csend honol benne.

Az 1,2,3 alvás! címu˝ elo˝adás szavakat, képeket, dallamokat mutat be. De bemutatja a csendet is olyan pillanatokban, amikor a legkevésbé számítunk rá. Így a nézo˝ az éjszaka mélyére hatol, ahol a sötétség otthona tárul fel elo˝tte.

Dallammá vált szavak

-       Figyelj!

-        Mi?

-        Pszt!

-        Jaj!

-        Nem figyelsz!

-        Figyelek, de nem hallak.

-        Ha nem hallasz, mindent hallasz.

Figyelj!

      Ez a csend.

-       A csend hallgat.

Crocus és Fracas[3] játszik a szavakkal, dalol és táncol velük, játszik, dalol és táncol a testével. A szavak egymásba kapaszkodnak, majd elengedik egymást egy hangjegy vagy egy hangsúly parancsára. A testek forognak, egybefonódnak és szétválnak. A fiú Fracas, húga pedig Crocus. Az éjszaka közepén felkeltek ágyukból. Egész éjjel fenn akarnak maradni. Az éj sötétjében Crocus a hóesést hallgatja. A tetőket kémleli, melyekre „tejszínhabot kentek”. Várakozik. A reggelt várja. Fracas fél a csendtől. Inkább jetikre vadászik, hogy megijessze húgát. Tudni akarja, mi történik éjjel, amikor mindenki alszik. Két testvér beszélget egymással a színpadon. A kisgyermekek figyelik őket, mosolyognak. Ők is játszanak. Bújócskáznak a szavakkal, testükkel. Csak a két színész áll a színpadon, szavaik mégis olyan erőteljesek, hogy magunk előtt látjuk a tejszínhabos háztetőket, a jegesmedvét, amint az utcán sétál, vagy a pingvineket, akik a háztetőn csúszdáznak. Fracasszal játszunk, aki azt mondja, hogy mindjárt jön a jeti. Együtt reszketünk húgával, Crocusszal, aki attól fél, hogy a jeti fel fogja falni. Szokványos és szokatlan szavak válnak költeménnyé. Vágyakozni kezdünk és gondolkodni. Mindenki saját történetére gondol, miközben másokét nézi a színpadon és hallgatja a szavakat, melyek összekapaszkodnak és dallamokká változnak.

Színházban vagyunk, ahol a dallammá vált szavak hintáznak, összefonódnak és megcsendülnek. Az öröm, a játék, a gyengédség és a szeretet az éjszakai látogatók okozta feszültséget oldják. Mert éjjel félünk a sötéttől és a csendtől, a zajoktól és a magánytól, az elhagyatottságtól és az ismeretlentől, a szeretet elvesztésétől. A színházterem sötétjében ezek a szavak olyanok, mint a fáklyák. A varázslat, az egymásra találás és a mulandóság örömét ébresztik fel. Olyan világot tesznek láthatóvá, amelyet már ismerünk. De most mások a hangok, a színek, a ritmus. Az újszerű kompozíció dallama megvilágítja az ismeretlent, amely ezáltal kevésbé félelmetes.

Képzelt jelenetek, életünk pillanatai

A művészeti alkotások arra vállalkoznak, hogy mások képzeletét és képzelgését színre vigyék. Nem azért vannak, hogy a gyermekek tanuljanak és egyre több ismeretre tegyenek szert általuk. Művészekké sem kell válniuk. Céljuk az, hogy a gyermeket a művészetek hídjára vezessék.

Ott olyasmivel találkozhatnak, ami megvilágítja számukra belső világuk, álmaik és vágyaik pillanatait, melyeket kultúrájuk és társadalmuk alakít. A gyermek magáévá teheti a mások által alkotott szavakat, ha úgy érzi, azok jellemzők rá. Magáévá teheti mindazt, ami a szóhoz kapcsolódik a színházban: a zenét, a színész hangját, az árnyakat, a fényeket, a mozdulatokat, egy arckifejezést vagy egy tekintetet.

Ehhez azonban megfelelő körülmények szükségesek. A kisgyermek nem képes egyedül átmenni ezen a hídon. Ahhoz, hogy el tudja fogadni a valós idő és a színpadon múló idő közötti törést, a kisgyereknek biztonságérzetre van szüksége. Ismerős és mindennapos dolgok közepette építi önmagát, így szüksége van arra, hogy körülötte legyenek azok, akik számára hivatkozási pontokat jelentenek. Folytonosságra vágyik. Kapcsolatok és szavak kísérik tehát, hogy biztonságban haladjon az időben, amely megállt a színházban. Így örömmel fedezi fel az ismeretlent, amelyet a szél fúvása lemeztelenített.

Amikor egy gyermek bölcsődében van, vagy bébiszitter vigyáz rá, a művészetek hídján nem csupán ezek a képzett gondozók kísérik. A szülők saját kultúrájukba helyezik gyermekeiket, így a gyermekmegőrzők vagy dadák nem nélkülözhetik őket.

Ha együtt vezetik át a gyermeket a mu˝vészetek hídján, másfajta találkozásra és kölcsönhatásra kell felkészülni: érzelmekre, tetszésre és nemtetszésre, meglepetésre, váratlan dolgokra. Szokatlan pillanatokra kell számítani, olyan pillanatokra, melyek megtörik a mindennapokat, és gondolkozásra késztetik a gyermeket. De a szülo˝ is elgondolkodik, egy kicsit másként.

A színházban nem az az izgalmas, hogy az álom elfeledteti a valódi életünket, hanem a találkozás, a szavak, az érzések és az álmok, melyek kedvet csinálnak hozzá.

Most, amikor a színház a legkisebbekhez szól, az alkotók felelőssége még nagyobb, amikor kitalálják, hogy milyen utat mutassanak a gyermek és az őt kísérő felnőtt számára. Előfordul, hogy a gyerekközönség nem várt és zavaró reakcióit elkerülendő, az alkotók olyan előadások mellett döntenek, amelyekre biztos választ kapnak. Ilyenkor a cél a gyermekek nevettetése, a könnyed szórakoztatás, a már ismert reakciók kiváltása. Tudjuk, hogy mikor számíthatunk ezekre. A felnőtt tehát nyugodt lehet. Nem lesz probléma! A gyermek akkor fog reagálni, amikor számítunk rá, és reakciója ismerős lesz. Azonban ha semmi váratlan nem történik, mi dolga marad az alkotónak? Hogyan találhatna rá akkor a művészet az élet érzéseit kifejező szavakra, képekre, zenére? Maradna-e hely egyáltalán az élet érzéseinek? A világ összezsugorodna. Az élet bezárkózna. Ilyenkor az előadás végén cukorkát kapnak a gyerekek. Mintha az alkotó maga sem hinné el, hogy az előadás önmagában elegendő ahhoz, hogy a gyermeket felvidítsa. Elő tehát a cukorkákkal! Az édesség ugyan segíthet az alkotónak, de el is fojthatja a gyermekben a felfedezés képességét.

A gyermek élvezi, amikor a művészetek hídján sétálhat. Ha pedig ez így van, az azt jelenti, hogy más táplálékra vágyik, nem cukorkára. Képzeletének étvágyát kívánja csillapítani. A színpadi történések nem lehetnek minden darabban ugyanazok, nem épülhetnek mind egy sémára. Az olyan lenne, mint a láthatár templom, hegyek, levegő nélkül, mozdulatlanul. Ami a színpadon történik, annak a valóságtól is el kell térnie. Különben olyan világ jutna róla eszünkbe, amelyben minden könyvlap unalmasan sárga, ahol ihlet híján a szavak elapadtak és ahol nem lehet írni sem, mert az élet is hallgat.

A nézo˝, akár gyermek, akár felno˝tt, a színházban olyan pillanatokat ragad meg – sokszor önkéntelenül –, amelyeket a saját életére tud vonatkoztatni. Ezekre a pillanatokra saját magától ismer rá, mások mu˝vén keresztül. Más ido˝ben és más helyszíneken találja magát.

A színház más megvilágításba helyezi a gyermekkor soha nem múló pillanatait, életünk töredékeit. Távoli és bizonytalan foszlányok, melyek soha nem egészen olyannak mutatják magukat, mint amilyennek egyszer megéltük őket. Közel jönnek, és ez a közelség meglepő, lenyűgöző és felkavaró. Másmilyeneknek tűnnek, mint azelőtt. Így új utakon, általutakon keresztül lakhatjuk és járhatjuk be a világot. Mások műve szükséges ahhoz, hogy emlékezetünkből, életünkből pillanatokat ragadjon ki és elindítsa képzeletünket.

Szavak a színpadon

A kisgyermeket születéséto˝l kezdve a beszéd világa veszi körül, a beszélo˝ lényekkel való találkozások nyitják meg számára a saját beszéde felé vezeto˝ utat. Ahhoz, hogy felno˝hessen, élhessen és beszélhessen, el kell hagynia a szavak nélküli világot, ahonnan érkezett. Csak így fogalmazhatja meg vágyait, melyek nem azonosak szülei vágyaival. Egyfajta menekülés ez, amely mások – a beszélo˝k – világa felé tereli. A színházban a világot mutatják meg a szavak segítségével. Ez maga egy út, amelyen végig lehet menni. A gyermeknézo˝ szavakat hall, melyeknek ereje és szilárdsága van, még akkor is, ha a hópelyhek könnyu˝ségéro˝l vagy a homokárus lány félelméro˝l vagy éppen egy kistestvér születéséro˝l szólnak.

A szavak azonban olykor még a felnőttben is félelmet keltenek. Fenyegetnek, mint az éj sötétje. A gyermek nézők számára ezért nem olyan előadásokat tartogatunk, amelyekben a szavak uralkodnak. Az írás nem törődik a finomítással. Pedig finomítva, lecsiszolva, kifényesítve már kevésbé veszélyesek a szavak. Ne feledjük, hogy a gyermek, korától függetlenül, úgy tud haladni a saját útján, ha mások szavaiban, hozzá intézett közléseiben eligazodhat – hiszen belőlük táplálkozik. Talán azonnal értelmezi őket, talán majd csak sokkal később.

Egyes szavak visszhangtalanok, másokat meghallunk. Vannak szavak, melyek szintekre bontják a világot, míg mások kifejezik az élet árnyait és fényeit. Ha sikerül a megfelelo˝ szót vagy a közlés helyes módját megtalálni, a színre vitt szavak elérik és megérintik a gyermek nézo˝t. A végén úgy fogja érezni, hogy valamivel többet tud önmagáról, mint az elo˝adás elo˝tt.

A kisgyermek emberré cseperedik. Nem pusztán felegyenesedik, hanem beszél is. Az élő előadást úgy is tekinthetjük, mint egy kalandot, melynek során a beszéd öröme világosodik meg a gyermekben? A másokkal való találkozás öröméhez vezető útnak?

Nemrég a Pont des Arts-on, a Művészetek hídján jártam, és a Szajna folyását figyeltem, de mintha színházban lettem volna: Loire-folyó volt a Szajna. A Loire igazi varázsló, zenész, a Kék szimfónia híres előadója lehetne. Kékesfekete, kékeszöld, éjkék, szürkéskék, égszínkék, Picasso-kék, Matisse-kék, De Staël-kék. Homok-, nád- és galagonyaszigetek ékesítik, melyek télen a jégtáblák alá bújnak, tavasszal pedig, megmutatják magukat a hajnali fényben. Az én álmaimban folyton jelen voltak, de gyermekkori félelmeimben is. Ezek a szigetek, melyeket a homok haragjától félve nem tudtam magamhoz vonni, a művészetek hídjáról szemlélve barátságosan mosolygó helyeknek láttam. Nekik köszönhetem, hogy ma veletek vagyok, a Kék szimfónia egy másik nagy előadójának hazájában. A Lánchídról kacsintanak a láncszemek a habokra, miközben a Duna szikrázón hömpölyög tovább.

„Csak a pillanatok szülnek álmokat”, írta René Char.