|
A rendszerváltás a kelet-európai országokban – köztük hazánkban is - egy átrétegzódést indított el, aminek eredményeképpen az addig kiegyenlített társadalmi különbségek ugrásszerúen megnóttek. Nálunk a legutolsó hivatalos közlemények szerint a legnagyobb és legkisebb jövedelmú rétegek közötti különbség 8:1-re, a kultúrára fordított kiadásoknál 16:1-re nótt a távolság. Szétnyílt az olló szegények és gazdagok között, mindez úgy, hogy eközben nem alakult ki a biztonságos jövóképpel rendelkezó középréteg. Szerencsésebb körülmények között ettól a középrétegtól lenne elvárható, hogy múködtesse, anyagilag is finanszírozza az ország kulturális intézményeit.
Egy 1995-ben végzett felmérés szerint egyre kevésbé hisznek az emberek abban, hogy saját családjukon kívül számíthatnak másokra is, kollégáikra vagy ismeróseikre. Ez a hit az eróseket konokabbá, a gyengéket gyámoltalanabbá teszi. Ebben az idószakban azok az emberi erények kerültek elótérbe, amelyek az egyének saját felelósségét hangsúlyozzák. Egyszerúbben szólva, kimondatlanul is az a jelszó volt érvényben, hogy csak én – meg a szeretteim ússzuk meg valahogy ezt az idószakot. Mindenki igyekezett a lehetóségeihez képest a saját gyerekeinek a legjobb iskolákat megtalálni, az elit Angliába vagy amerikai iskolákba irányította csemetéit, a kevésbé tehetósek Bécsbe küldték vagy valamelyik magyarországi kétnyelvú iskolába íratták gyerekeiket. Amíg ez az elzárkózás csak egy szúk réteget érintett, magától értetódó volt, hogy mindenki a lehetóségei szerint választ iskolát, visszatetszést csak akkor keltett, amikor egy faluközösség nyíltan vállalta, hogy szeretne olyan új magániskolát nyitni, ahol gyermekeik nem járnak egy iskolába a leszakadó roma gyerekekkel. Az elzárkózásnak és az individualizmusnak számos külsó jelével is találkozhatunk országszerte. Budapest lakóházai a rendszerváltás éveiben szinte börtönné változtak, mivel az emberek rájöttek, hogy biztonságukért saját maguk is felelnek, rövid félév alatt városszerte minden ablakra és ajtóra biztonsági rács került.
A magyar olajvállalat, a MOL, az utóbbi években megerósödött, és a környezó országokban is terjeszkedik. Ebból az alkalomból a cég angol szakértókkel felmérette a menedzsereit, és kiderült, hogy a magyar menedzserek kevésbé alkalmasak az új országokban vállalatvezetésre, mint az ott élók, mivel túlságosan individualisták, és kevésbé képesek a kooperációra, mint a szlovákok vagy a horvátok.
Az a társadalmi folyamat, ami végbement régiónkban, természetes reakció volt, hiszen a rendszerváltáskor egyik napról a másikra megváltoztak a játékszabályok. Az erre adott, reakcióként is felfogható, túlzott individualizáció mára nem csak a leszakadókra nézve hátrányos, de az elit további fejlódését is hátráltatja. A magánszférába való menekülés lehetetlenné teszi, hogy végre ószintén szembenézzünk régiónkban a családon belüli erószak, a gyermekprostitúció és általában a kisebbségek hátrányos helyzetével. Ijesztó statisztikák sorolják az évente agyonvert csecsemókról, meggyilkolt feleségekról szóló adatokat, s bár a számok mindenkit sokkolnak, közmegegyezés övezi a tehetetlenséget. Inkább eltúrik ezt a jelenséget, mint extrém megnyilvánulást, de abban szinte minden társadalmi réteg egyetért, hogy az állam ne szóljon bele abba, hogy ki hogyan neveli legjobb hiszemben saját gyerekét. A szigorúság, a következetesség szinonimája a testi-lelki er&ószaknak, s ezzel szemben az elit csemeték, ha lehet, még védtelenebbek elszigeteltségük okán, mint például a roma gyerekek, ahol éppen a csoportos összetartás az, ami a legnehezebb helyzetekben is megsegíti ennek a társadalmi rétegnek a gyermekeit. A szélsóséges jelenségekkel szemben többnyire kampányszerúen fel-feltámadó akciók azért nem lehetnek eredményesek, mert csak a felszíni jelenségekkel foglalkoznak, nem bíznak a társadalmi párbeszéd gyógyító erejében. Ebben a helyzetben minden olyan kulturális tevékenység jelentóségre tehet szert, ahol alkalom nyílik a társadalmi párbeszédre, ahol pozitív tartalmakkal telítódik az együttlét élménye, s minden olyan alkalomra, ami oldja a jelenlegi elzárkózást, elkülönülést. A színháznak – és ezen belül talán még hangsúlyosabban a gyerekeknek játszó színházaknak – különleges szerepe lehet abban, hogy örömteli együttlétek során különféle kulturális és gazdasági háttérrel rendelkezó társadalmi csoportok együttélésének, együttgondolkodásának új formáit terjessze el széles körben. Ezért is érdemes megnézni, hogy az elmúlt években hogyan változott a színházi struktúra Magyarországon. Különös, hogy miközben a film, a televízió, a könyv- és az újságkiadás magánkézbe került, a színházi struktúra lényegében változatlan maradt, mindössze az állami tulajdonú színházak kerültek meghatározó számban a helyi önkormányzatokhoz. Ma már a városi önkormányzatok kulturális bizottságai döntenek az igazgatók kinevezéséról éppúgy, mint egyes színházak költségvetéséról. A megörökölt színházi struktúra alapjellemzói megmaradtak, vagyis a magyar professzionális színházak állandó társulattal rendelkezó repertoárszínházak. Emellett a struktúra mellett megjelentek az alternatív csoportok is, ezek múködésükben sokban hasonlítanak a Nyugat-Európában ismert konstrukciókhoz. Szinte minden múfajban található magas színvonalú alternatív csoport, de ezek a csoportok is igényt tartanak állami támogatásra, saját bevételból vagy szponzori támogatásból egyik sem tudja eltartani magát. Az elmúlt években tehát nem hogy szúkült volna a választék, hanem jelentósen kibóvült. Ezt az egyre gazdagabb választékot az állami támogatás csak az inflációt követó mértékben tudja kielégíteni, ezért a struktúrában múködó múvészek joggal érzik úgy, hogy társadalmi rangjuk és az átlaghoz mért fizetésük kevesebb lett, s az egyre nagyobb körre terjedó támogatási igények csökkentik a régi és új struktúrát együttesen múködtetó állam mozgásterét is.
A Kolibri Színház 1992-ben úgy alakult meg, hogy az Állami Bábszínház játszóhelyeit és társulatát kettéválasztották, és külön pályáztatták meg az igazgatói állást is. A Budapest Bábszínház a tradicionális nagyobb színházat örökölte meg, a Kolibri Színház alternatív gyerekszínházi programmal három kisebb játszóhelyet kapott meg. Ezek a kisebb játszóhelyek lehetóvé tették, hogy sok olyan új, Nyugat-Európában már ismert, gyerekszínházi formát meghonosítsunk, ami Magyarországon addig nem volt ismeretes. A klasszikus meséket újrafogalmaztuk, mai magyar szerzók dramatizálásával állítottuk színpadra. Induláskor mellénk állt a magyar vásári bábjáték utolsó hiteles képviselóje, Kemény Henrik is, és még elsó évadunkban bemutattuk Barbro Lindgren Kukacmatyi (Argot Storm) címú meséjét a Jiri Menczel filmekból ismert Bán Jánossal, mellyel azóta bejártuk az egész világot. Ma már a három játszóhelyünkön széles repertoárt kínálunk minden gyerekkorosztály és az ifjúsági korosztály számára is, nagy múfaji változatosságban, a klasszikusoktól a kortárs szerzókig.
Színházunkban végbement egyfajta gyerekszínházi paradigmaváltás, amit az is erósített, hogy szinte megalakulásunkkal egy idó ben bezárták az addigi állami gyerekszínházat, az Arany János Színházat. Az ott megszokott, nagy nézótér megkívánta erós effektusú zenés mesejátékok jelentették évekig nálunk az igazi gyerekszínházat. A Kolibri kisebb nézóterei differenciáltabb eszközök alkalmazását is lehetóvé tették, ezekben egyre nagyobb hangsúly került a színész személyes kisugárzására, hitelességére. Mára kivívtuk, hogy társulatunkhoz Budapest legjobb színházainak vezetó színészeit is meghívhatjuk vendégként egy-egy szerepre. Lassan a gyerekek mai problémáit feldolgozó elóadások is elfogadottá váltak repertoárunkban. Az ASSITEJ keretein belül igyekeztünk együvé szervezni a magyar gyerekszínházakat, létrehoztuk a kaposvári gyermek és ifjúsági színházak biennáléját, ahol már két alkalommal válogattunk a legjobb magyar gyerekszínházi elóadásokból, európai kulturális kapcsolatoknak hála, több jelentós külföldi gyerekelóadás is sikerrel szerepelt seregszemlénken. A Kolibri Színház mellett a vidéki nagyszínházak hagyományos elóadásai ugyanúgy megjelentek, mint az alternatív táncszínházak vagy az Operaház gyerekelóadásai, s jelentós erót képviseltek a tíz éve alakult új hivatásos bábszínházak elóadásai (szám szerint 12 múhelyról van szó). Erre a Félig üres-félig telt pohár címú írásban részletesebben is kitértem.
A Glitterbird programban való részvétel számunkra azért kiemelkedóen fontos, mert a legkisebb korosztálynak létrehozott produkciókban jelenik meg a legszembetúnóbben az az attitúd, ahol a felnótt = múvész nem nevelni és/vagy szórakoztatni akar, hanem a múvészetet, mint a kommunikáció egyik alapformáját használja. Ez a korosztály még saját anyanyelvét sem birtokolja teljes értékúen. Ha velük találkozva a múvész bízik a kommunikáció lehetóségében, s ezt az elóadások során maga is megtapasztalja, helyzetet teremt ahhoz, hogy saját múvészi eszközeit újraértelmezze, miközben a kommunikáció nem verbális lehetóségei is kitágulnak, új tartalmakkal telítódnek a játék révén.
Már elsó közönség elótti próbáinkon kiderült, hogy ezeken az elóadásokon tarthatatlan bármilyen szúk elit-szemlélet. A nézók közt megjelent egy-két fogyatékos gyerek is. Az ó pozitív reakcióik a gondozóik és minden közremúködó számára alkalmat adtak arra, hogy átgondoljuk elóadásaink befogadásáról vallott nézeteinket. A legkisebbek reagálása és a velük lévó mamák elvarázsolt arca azt mutatja, hogy Magyarországon is megérett a helyzet arra a szemléletváltásra, melynek példája lehet a Glitterbird programban születó három elóadás is.
back to top
|
|
